Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Új nemzedék a romániai magyar irodalomban
költők hívását-vonzását azután egy muzsikus hatása teszi teljesebbé: Bartók Béláé, akinek szintézis-teremtő művészete, ősit és modernet, népit és európait egybehangoló módszere mindenekfelett álló példát jelent. Nem véletlen, hogy a „Forrás” költői szinte valamennyien, megírták a maguk Bartók-versét: ars-poe- tika szerű vallomást a nagy muzsikus örökségéről. Ezzel csatlakoztak Juhász Ferenc, Nagy László, Fodor András és más hazai költők Bartók-kultuszához. Az egyetemes magyar művelődés örökségének vállalását aztán természetes módon egészíti ki a romániai magyar líra külön hagyományainak vonzása és követése. A „Forrás” költőinek „első hulláma” Dsida Jenő játékosságát, Szentimrei Jenő és Bartalis János „szabadvers”-hagyományát, Méliusz József baloldali ex- presszionizmusát is követendő példának tekinti. A „második hullám” pedig Áp- rily Lajos természetkultuszát, Tompa László történelmi érzékét, Kányádi Sándor népi elkötelezettségét követi. És mindannyiukra hatottak a román klasszikusok és modernek is, hiszen a romániai magyar költők őket is jól ismerik, s hivatás gyanánt fordítják. Eminescura, Cobucra, Arghezire, Blagára és másokra gondolok, akik nemcsak a román költészetre fejtenek ki hatást, hanem a romániai magyar lírára is. Mint láttuk, a „Forrás”-generáció első és második hulláma már választott mestereiknek sorában, a különféle hagyományok vonzását tekintve is más utakat és más eszményeket választott. Valóban, a „második hullám” némiképpen másfajta tájékozódást követ. Az „első hullám” költői az alkotó személyiség és az alkotás felszabadításában látták feladatukat, a korábbi korszak retorikáját, di- dakticizmusát és költői sémáit utasították el, új kapcsolatot kerestek a társadalommal és a szocializmus eszméjével, új tartalmat adtak az elkötelezettség, a pártosság fogalmának. Ütjük azután egyre inkább egyfelé intellektuális költői- ség felé fordult, „ontológiai” és „antropológiai” kérdésekre kerestek válaszokat, filozófiai érdeklődéssel itatták át a költészetet Páskándi Géza „az ideák po- ézisét” akarja megvalósítani, a szürrelaizmus technikáját újítja fel, nagyhatású verse: Az örömrontó angyal a kozmikus világgal szembekerülő magányos ember mítoszát próbálja megteremteni. Szilágyi Domokos kísérleti költészetet alkot, amely elvontabb módon fejezi ki a magányos, izolált személyiség érzéseit. S még a korábban harsány optimizmussal, őszinte kollektív érzéssel fellépő Lász- lóffy Aladár is egyre többször ad hangot a kételynek, veszélyérzetének, csalódásainak. „ ... mégsem én vagyok az egész eddigi történelem (végpontja, mit oly büszkén gondoltam) a mélységes pillanatban” — mondja Szövetségek című verseskönyvében. És Jancsik Pál, Hervay Gizella is többnyire a magányba szorult ember panaszát, fájdalmait, önvizsgálatát fejezi ki. A közösségi élmények újjászületését a „második hullám” okozta. Ennek a korosztálynak a költői részben más utat jártak, mint az előbbiek, Páskándiék, Lászlóffyék. Az „első hullám” ifjú tehetségeit annak idején, az ötvenes és hatvanas évek fordulóján tárt karokkal várták az irodalmi élet irányítói, szerkesztőségi asztalokhoz ülhettek, szavuknak azonnal súlya volt. Közülük többen is. (egy időre Páskándi Géza, jelenleg Szilágyi Domokos) Bukarestbe kerültek, vagyis egy olyan környezetbe, amelyben nem élhették át azzal a közvetlenséggel a nemzetiségi közösségi kapcsolatokat, mint például a Kolozsváron vagy Marosvásárhelyen dolgozó írástudók. Az „első hullám” költői részben magányosakká váltak, „izolálódtak”, s még a Kolozsvárt élők (Páskándi, Lászlóffy, Jancsik) is fokozatosan az elmagányosodott személyiség problémáival voltak kénytelenek megküzdeni. A „második hullám” költői egészen más módon helyezkedtek el a társadalom szervezeteiben. Általában a hatvanas évek közepén végeztek a kolozsvári 353
