Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Új nemzedék a romániai magyar irodalomban

munkás adott rendszeresen nyilvánosságot a társadalmi valóság feltérképezésére vállalkozó riportoknak, szociográfiai írásoknak és „valóságirodalomnak”.

Ilyen körülmények között jelentkezett a „Forrás”-nemzedék. Mint mondottuk, 1957-ben megjelent Páskándi Géza korai első kötete, 1960-ban Hajdú Győző az Igaz Szóban üdvözölte a fiatalokat, mint egy új nemzedék képviselőit (Fiatalok seregszemléje). 1961-ben a fiatal írók harmadik országos tanácskozásán pedig már népes magyar küldöttség vonult Bukarestbe, hogy megfogalmazza a nemzedék törekvéseit. A tanácskozás amellett tett hitet, hogy a fiatal generáció fellépése nem különállást jelent, hanem a szocialista irodalom egységében történik. Egyszersmind megfogalmazta a fiatalok jelszavát is: „közelebb az élethez” — mondta: s ezzel a sematizmus ellen vette fel a harcot, s egy hitelesebb valóságábrázolás ügyének kötelezte el a jelentkező tehetségeket. Az új jelszó heves vitákra adott okot, az idősebb nemzedék nevében például Nagy István bírálta a fiatalok törekvéseit, „naturalizmusnak” minősítve valóság-felfedező igyekezetüket.

Ugyancsak vita fogadta az avantgárd formáinak újjáéledését, például Lász- lóffy Aladár költészetében, amely valóban merész újításként hatott az ötvenes évek formai klasszicizmusa és népiessége után. A viták azonban lassan elültek: éppen Lászlóffy lírája igazolta azt, hogy az avantgárd forma nem lehet akadálya a szocialista közéletiségnek, az 1963-as próza-vita pedig jóváhagyta a valóság újszerű megközelítését is. Sőt néhány idősebb író is csatlakozott a fiatalokhoz: az avantgárd kísérletezés mellé Méliusz József, a két háború közötti romániai szocialista irodalom költője és szervezője állt, aki megújuló költészetében maga is ifjúságának expresszionizmusát folytatta, a valóságfelfedező szándék pedig Balogh Edgár, Sütő András jóváhagyásával találkozott. A „Forrás”-generáció a hatvanas évek közepére, midőn új lendületet vett a romániai magyar nemzetiség élete, kultúrája és irodalma, felzárkózott az idősebb pályatársakhoz, elfoglalta az őt megillető helyet.

A „Forrás’-nemzedék írói eleve más közérzettel és öntudattal léptek fel, mint elődeik. Gyerekfővel élték át a világháborút, a felszabadulást, a szocialista átalakulásért vívott küzdelmeket. Az ő számukra már természetes közeget és élményt jelentett a szocialista társadalom. Ahogy Balogh Edgár írta a „Forrás” sorozatnyitó kötetében. Veress Zoltán novelláinak bevezetése gyanánt: „Ami iró- nagyjaink élményanyagában pártos hősök előnyomulása ellenséges terepen, s küzdelme a felszabadulás után megbújt ellenséges elemekkel, az az új viszonyok közt felnőtt írógárda esetében már a közösség erkölcsének diadala a bűnözéssé züllött kispolgári önzés egyedi maradványai felett”. A fiatal nemzedék legfőbb élménye már nem az a küzdelem, amely a kapitalista és szocialista társadalom erői között folyik, hiszen a szocializmus győzelme korábban bekövetkezett, hanem azok az (elsősorban morális természetű) konfliktusok, amelyek az új társadalom viszonyai között jönnek létre.

A fiatal írók, mondhatnók, „beleszülettek” a szocialista társadalomba, természetes módon vállalták ennek a társadalomnak a céljait és eszményeit. Otthon érezték és illetékesnek tudták magukat; elkötelezettségük nem küzdelemben és töprengésben született, mint az idősebbeké, hanem magától értetődő módon kapcsolta őket a szocialista eszmékhez. Erről vall Páskándi Géza és Lászlóffy Aladár első verseskötete: a Piros madár és a Hangok a tereken. Lászlóffy Partizán-kantátája például a munkásmozgalom és a költői személyiség természetes azonosulásának élményét szólaltatja meg. S mivel eszmei-politikai orientációjuk ilyen módon alakult, öntudatos felelősséggel tudtak közeledni a társadalom problémáihoz, akár a hibákhoz és torzulásokhoz is. Az illetékesség és a ter350