Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Leskó László: Szabadesés
Már a külvárosban dörögtek az ágyúk, amikor a magtalan úrék a kerti kislakban elásták értékeik egy részét. Soha többé nem merték elővenni ezeket onnan, csak a későbbi tulajdonos bukkant rájuk véletlenül. Porlottak kezében a levegőn a nercbundák és a hajdani ruhaköltemények .. . A bérkaszárnyák és a rangos polgárházak az állam tulajdonába mentek át; az úrék lassacskán pénzzé tették az aranyékszereket is. Végül — dolgozni nem akartak — Malvinka szobájába szorultak. És az örökre vénlány-sorsba rettentett cseléd ktsz-bedolgozóként eltartotta őket! Szolgálta gazdáit házi cselédként is: főzött, mosott, takarított. Kezet csókolt minden vendégnek. Amikor az úr meghalt, meggyászolta, „ahogy illik”. — Nemsokára követte szegény gazdámat a nagyságám is. A környékbeliek fellélegeztek. Nyomasztóan hatott rájuk — az egész utcára — ez a szinte középkori úr—szolga viszony. Mindenki azt hitte; Malvinka Kedves most végre „élni kezd”. De egy nap valaki azt mesélte a boltosnak, hogy a madárcsontú öregasszony újra szolgál a városszéli, falusi életmódot folytató gazdák egyikénél. Sajnálják. Malvinka Kedves — nem is tudja talán — egy régi világ romjain jár. Körülötte égbe szöknek az új falak. * A koprádi parasztpalota hullafoltos vakolattól sötéten magasodik a falu fölé. Lakói gyűlöletben élnek, Krisztus hiába hinti közéjük a békét szelíd-türelmesen a színes reprodukcióról. Aki pedig atyjának, vagy anyjának azt mondja, bolond; bizony mondom, méltó az a gyehena tüzére. Valahogy így, vagy hasonlóan hangozhatna intelme. Vica versa! — Azt mondta nekem a lányom a szülőtartási tárgyalás után: „Abból nem lesz széklete, amit tőlünk kap, anyám!” Ha tüzet akarok éleszteni, hogy meg ne vegyen az isten hidege, rámförmed: „Magára gyújtom a házat!” Meg, hogy „igazítok a sorsán, anyám!” Sovány, macskaszemű öregasszony ül egy vakotás nagytükör előtt a pusztulás képét mutató szobában. E sárgásbarnává fakult tükör előtt olyan, mint egy ikonalak. Arcát apróra zsugorította a keserűség. — Nincs mit sajnálkozni az anyámon. Az én sporheltemet pörköli most is! Dehogy fázik az! Annyi a pénze, mint a pelyva — így a lánya. S ez kulcsmondat a tragédiához. A pénz, a vagyon miatt gyűlölködnek a koprádi parasztpalota lakói. Három asszony, egy férfi. Az öregasszony, a lánya, a lánya élettársa, és az öregasszony menye. Bezápult gondolatviláguk miatt egymás áldozatai. Néha az öregasszony jajgatásától lúdbőrzik a levegő ... — Én a lányomat tejben-vajban fürösztöttem — mintha esküdne két ujjá- val Fándli Bora. — Zárdái gimnáziumba járattam. És megszökött a béressel! Egy kétszáz holdas nagygazda lánya! Ma is mindennek az az oka, hogy viszket a lába köze. Az a béres is elhagyta. Miért nem házasodik össze harminc év óta evvel az élettársával?! Mert még mindig nem elég neki egyetlen férfi! Jaj, az én szegény uramat ez vitte sírba . .. — Az apámat ő üldözte a halálba a nagyravágyásával! — ölne a szemével öregségére is színes ruhában járó lánya. — A házépítésbe rokkant bele. Mert a naccságának olyan magas szobák köllöttek, amiknek nem is látja a plafonját! Beledöglött az én apám, amíg fölépítette, s amíg a százötven holdból kétszázat nem csinált Fándli Borának. És mire? A gyerekei nem élvezhették! — Az anyósom jobb, ha befogja a „bécsi kapu” nagyságú száját! — sír bele a vitába a meny. — öt is meg-megdöccentették a béresek, ha az apósom messze 342
