Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 4. szám - Néhány szó Szathmári Sándorról: Szathmári Sándor: Fiatalok (elbeszélés)
mire az előszoba ajtó kinyílt. Io belépett, majd az egymásután táruló ajtók által vezetve bejutott a hálószobába. Az ajtók mögötte sorra becsukódtak. — Mi az, te beteg vagy? — kérdezte, mikor meglátta, hogy Ao ágyban fekszik, Sanitar ingben, sőt fejét is Courton hálósisak borítja, amiből csak a szeme és a szája látszik. Mindezeknek zsinórja pedig be van dugva a „gyógykezelés” felírású konnektorba. — Remélem, nem súlyos? — folytatta. — Talán valami múló vesezsugorodás, vagy agylágyulás? — Hacsak azok volnának, már régen meggyógyultam volna. De influenza, barátom, influenza! És ezt még mindig nem tudják gyógyítani. Még hozzá főleg bennünket, fiatalokat gyötör. Már harmadnapja itt fekszem. Egyébként hogy vagyok? — Kérlekszépen! — mondta Io és a kapcsolóhengeren lenyomott egy gombot, mire az ernyőn különféle színű diagramok kezdtek fel- és lehullámzani. — Avendikus tenzió tizenkettő — olvasta le Ao. — Kiapszis hat és fél. Nem valami kedvező. — Na, de megvan a javuló tendencia nyugtatta meg Io. — Látod, hogy mindkét vonal felfelé irányul. Holnap kutyabajod. — Könnyű neked. De nekem ma délután beszélnem kell a konferencián. — A vokális költők konferenciáján? — Igen. Te is tudsz róla? — Hogyne tudnék! Hiszen azért siettem hozzád telekompozitorral, megszakítva a Siriusban töltött nyaralásomat, hogy még a konferencia kezdete előtt megbeszéljek valamit veled ... — Ne mondd! Telekompozitorral jöttél? És ilyen épen érkeztél meg? — Haha! — nevetett Io. — Szóval te is rabja vagy annak a balhitnek, hogy aki telekompozitorral utazik, az ízekre szedve ott marad a tranzisztorok között? — Lehet, hogy maradinak látszom, de sose szeretem, ha az embernek el kell vesztenie az eszméletét azért, hogy történjen vele valami hasznos. — Hát hogy képzeled, hogy eszméletednél legyél, mikor a Siriusban a szerkezet atomonként bont le és ugyanúgy újraképez a Földön? Az ember amoda lefekszik egy kényelmes kanapéra, a következő pillanatban megindul a gép, az ember jóformán megszűnik létezni és mire a kanapéról felkel, a Földön lép ki az épületből. Közben teste megkövült, elfogyott és a Földön ugyanúgy összeál- lott. Modern ember csak telekompozitorral utazik, ha van rá pénze. — Na de a balesetek! Az ember annyi rémséget olvas az újságokban! — Hát balesetek persze hogy vannak. Bennragad a konzisztor, mire megbomlik a harmónia és csontszövet épül be a gyomorfalba. Vagy egy váratlan protuberancia megzavarja a közvetítést és a brontál elroncsolja a már kész szöveteket. De mondd: hát a rakétával nem történnek balesetek? Na de hagyjuk! Beszéljünk a konferenciáról. Mindenekelőtt adj egy cigarettát. — Parancsolj, itt van — mondta Ao az éjjeliszekrényen levő dobozra mutatva. Io a dobozt felnyitotta, kihúzott belőle egy drótot, annak végén levő szipkát a szájába vette, majd a dobozban lenyomta a „Kossuth” jelű gombot és nagy füstfelleget fújt a levegőbe. — Ó bocsáss meg, — mondta hiretelen mentegetőzve. — Nem is kérdeztem: nem kellemetlen most neked a füst? — A füstöt magát elbírom, csak ne ilyen fertelmes bűzbombát szívnál. — Azonnal — felelte készséggel Io és már le is nyomta a „Chesterfield” gombot. 296
