Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Békés Sándor: Egy barbár élete (elbeszélés)
Fél nyolcra bejártam a bányát. Amikor kiszálltam, s jött az igazgató, én már tudtam, mi a helyzet odalent, mi hiányzik, mi fáj. Olyan is volt, nem is egyszer, hogy egész műszakot lent töltöttem a csapatokkal. Ekkoriban a teljesítmény volt az isten. Akinek megvolt a százaléka, annak mindent lehetett, aki száz alatt volt, jobb, ha tartotta a száját. Mindennap, minden műszak után névre szólóan kiírtuk a teljesítményeket. Volt egy csapatvezetőnk, az öreg Bíró bácsi, szegény, az istennek sem tudta elérni a 100 százalékot. Marták, csúfolták, pénzt se nagyon kapott. Éreztem én, ebből baj lesz. Ez az ember meggyűlöl minket, pedig nem ellenség. Bírálni könnyű, nagyon is könnyű. Három egész műszakot ott voltam vele. Figyeltem, mit csinál, hogy szervez, aztán megmutattam, hogyan csinálnám én. Szóval, azt gondoltam, magamban: a párttitkár felel azért, boldogok-e, elégedettek-e az emberek, s persze azért is, kihozzák-e magukból azt, ami bennük van. Én hittem abban, hogy mindenki képes túlszárnyalni önmagát. És sikerült. Az öreg Bíró elérte a 100 százalékot, s jónéhányszor meg is haladta. — Tehát Komló 1952-ben város lett. Innen kanyarodtunk el... — Megalakultak a városi szervek, én a városi DISZ szervező titkára lettem. Ez 1952 áprilisában történt. Rengeteg adminisztráció terhelte a munkát; hajnaltól hajnalig gyűléseztünk, írtunk, mint az íródeák. Persze, ez nekem nem nagyon tetszett. Ezernyi rendezvényünk volt, de kik ültek be elsőnek? Az irodisták, alkalmazottak. Ez is valami, persze de hol vannak a melósok? Többségük bejáró volt, nem lehetett megfogni őket, mások legényszállásokon laktak, nem ért el utánuk a kezünk. Politikai munkát csak a bányában lehetett végezni, ott észrevették az embert, s komolyan is vették. Így aztán, többet jártam a bányába, mint egy műszaki. — Hogy él önben az akkori Komló emléke? — Komlónak sok arca volt. Ekkoriban került napirendre a Vasmű építése: Komló és Sztálinváros neve összeforrt. Nekünk kellett biztosítani a szenet, kokszot — jött tehát az ember, a gép, a pénz. Ügy éreztük, egy hatalmas ütközet első vonalában harcolunk. Nem tudtunk elfáradni. Aztán volt egy másik arca is Komlónak, természetesen, ez a kocsmák, italboltok világa. Ez nagyon sok gondot okozott nekünk. Mit mondjak? A városi DISZ-titkár úgy aludt el mellettem a legényszállón minden este, hogy kitette az éjjeliszekrényre a csőretöltött pisztolyt... — Komló azt a feladatot kapta ekkor, hogy érje el az 500 vagonos napi termelést. — Igen, pontosan erről volt szó, s ezzel függött össze a mi kísérletünk is. Mert a széntermelés fokozásának a feltárás ütemének növelése volt az előfeltétele. Ügy éreztem, itt az alkalom. Megszabadulhatok az íróasztaltól, s megmutathatom, mit tudok. — Konkrétan hogyan történt? Mi volt a 100 méteres mozgalom ötletének szülője? — Természetesen a legfontosabb ebben a tekintetben az a hatalmas igény volt, melyet velünk, feltárókkal szemben támasztottak. De az egész dologban része van a véletlennek is. Egy szép, meleg májusi napon beállított hozzánk Kolozsvári Grandpierre Emil. Akkor újságíró volt. Ismertük már egymást, tudtuk, mi következik: mondjatok valami szép, romantikus dolgot gyerekek ...! A bányába nem szeretett lemenni, de a szép történeteket annál inkább szerette. Ott volt Ambrus Jenő is, a városi pártbizottság titkára. „Mit lehet itt mondani, romantikusát te, Emil? — mondja neki. Mire én: 221
