Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - SZEMLE - Paku Imre: Vihar Béla: Küzdelem az Angyallal
Vihar Béla: Küzdelem az Angyallal Vannak költőink sorában számosán, akiknek kedvező fogadtatása rendszerint biztosított: viszonylagos elismeréssel illeti a kritika és egyes köteteik megjelenése mindenkor egy meghitt olvasótábor bensőséges öröme: ők a kevesek költői. Közéjük sorolhatjuk Vihar Bélát, kinek kialakult olvasótábora szeretettel fogadja új művét, szívesen látja őt felolvasó asztal mellett, vagy a rádió nyilvánossága előtt várja szereplését. Ö tehát mint egy önkéntesen kiválasztódott közösség költője él az irodalmi köztudatban. Mindegyik kötetével előbbre lép, halad, fejlődik — fokozatosan. Elénk állítja a Megállító Múltat, az eltűnt idők nehezékeit mérlegeli előttünk. Az ős-szépség vonzásától nem akar szabadulni, inkább azt számtalan változatra bontja, de a Megállító Múlt küzdelemre szólítja az Angyallal. Hiteles eseményekben éli újra egykori sorsát, az elember- telenedés gyászos, megalázó korszakát. Költői eszmélkedésének első moccanása óta nyomon követhető legújabb költeményeiig, hogy ő csaknem mindig a sors valaminő nyomását érezte, szenvedte, néhány boldog évét nyomasztóan szomorította el felidézendő múltjának bánatkeltő árnya. Ám lába alól a talajt sohasem vesztette el, mert hitt mindig a költészet sorsenyhítő erejében, vigaszában, emellett nemcsak az ős-szépség, hanem egy folyvást várt emberség is átsegítette életválságain. Csökönyösen, re- ményfokozóan hisz az emberben, az emberségben, ama híres humánumban, jóllehet életét éppen az emberek keserítették meg, az emberiség alja lenyomta ugyan, de az igaz szellem képviselői fölemelték őt a mélységből. A jónak, rossznak, szépnek, rútnak ez a kavargása kölcsönöz költészetének tartalmi és formai elemeket, készteti szókimondásra, olykor áradóan, gyakrabban össze- fogottan. Mindennek jelei már megmutatkoztak előbbi köteteiben is, a mostaniban pedig szinte kristályosán áttetsző tömörséggel, feliratos szövegtömörítéssel, epigrammái zártsággal szól a Sorsról, a Megállító Múlt egy-egy figyelmeztetéséről. Ezek alapján mégis tévedés volna őt borúlátó, lehangolt, bánatos, világfájdalmas egyéniségnek tekintenünk, Vihar Béla lényegében súlyos árat fizetett boldogságáért, a jóemberségben mutatkozó életörömökért. Öröme, boldogsága: a meghirdetett emberség és hogy ő azok sorába tartozik. Hogy komor színezetű fátylak mögé szorul, annak eredetét, kényszerét életének korjellegében találhatjuk meg, a társadalmi és politikai változások súlyában, vonzásában vagy taszításában. Említett közlésvágya valójában forrása az ő teljes költői művészetének: ez szabja meg költeményeinek formavilágát, az egyes versek terjedelmét, továbbá könnyedén ciklusokba csoportosulásukat is. Jelenvaló kötete is egy egységesülő verssorozat, annyira az, hogy rádiós hangjátékai is — líraian oldódó cselekményük mellett — beleidomulnak, hiszen remek ritmikus részletek váltakoznak bennük. Formavilágát a szabadverselés-mód ősi és korszerű, oldó vagy kötő változatai töltik ki. Mondott érzelemáradását a tartós bánat vagy az átmeneti öröm szabályozza, mérsékeli, tereli megfelelő műfajokba, azaz határozza meg Vihar Béla költői egyéniségének eredetiségét, súlyát, mélységét és fejlődését. Mindez egy összetett művészegyéniségre látszik vallani. Koránt sincsen így: költőnk verseinek szerkezete, nyelvezete egyszerű, olykor az ősiség ódon színezetét ölti magára, jóllehet kedveli a szabad és merész képzettársításokat: tehát áttetsző 178
