Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - SZEMLE - Bessenyei György: "Kimondani a magány szégyenét"
szemle „Kimondani a magán/ szégyenét” SÓLYMOS IDA: ESKÜMINTA CÍMŰ KÖTETÉRŐL Első kötetének, a Vendégvárásnak címadó verséből vettük ismertetésünk címét. Ezt a ,,kimondás”-t folytatja, teljesíti ki ez az új, harminc év költői termését magába foglaló kötet. Ennek nyitó verse viszont a házassági esküminta költői átalakítása, olyanképpen, hogy az utolsó sorban az „isten engem úgy segéljen” helyett ez áll: „inkább csak őt”. Ezt mondja megszámlálhatatlan változatban ez a szép és jelentős kötet, s éppen ezzel, a szinte egyetlen témakör mindig új és új megjelenítésével bizonyítva a szerző nagyon is figyelemreméltó költői képességeit. A versek, a szerző központi élménye nyilvánvalóan egy megcsúfolt szerelem, melyet a szerző megtagadni nem tud, s nem is akar. De, hogy jelentős kötet születhetett belőle, azt azáltal éri el, hogy ez az egyszeri érzés, ennek az egyetlen emberi kapcsolatnak a problémavilága általános érvényűvé nő, mindeféle összetartozás kétoldalú rajzává. Egyik oldalon áll a méltatlanná válás, a kapcsolatokat szétromboló emberi súlytalanság, másik oldalon a személytől, tárgytól elvált, az érzéshez ragaszkodó, önmagát megbecsülve kritizáló hűség. Mivé válik a megcsúfolt szerelem, milyen emberi-érzelmi értékek mennek veszendőbe miatta. Erről szól a kötet. „Kincsek halomba rakott gúlája” számára a másik fél, akinek ,.a nincsből is ad”, akinek hiába mondja: „Korai még, ne menj, maradj”, „Neked akartam gyorsan —■ palotákat emelni”, s kínálja a lehetetlenség biblikus jelképével az együvé tartozás beteljesítő boldogságát: „Mert átmegyünk a tű fokán, ha kezedet fogom.” S végül szeretate-szerehne legékesebb bizonyítékát akkor mutatja ki, amikor megtagadja (József Attila: Magány és Ne bántsd című versei jutnak eszünkbe): „Hogy én lettem volna, ki osak őt dadogta? ■—■ Törvényt ki- álltott? kodifikált? Másolt? —■ Nem én voltam, kérem, Nem leszek halottja. — Élője se voltam. Kit keresnek, más volt.” Mert amíg átkoz és tagad valaki, addig: szeret. S ez az érzés állandóan a legmagasabb hőfokon izzik itt. Pedig — s ez a figyelemreméltó, s egyben magyarázata e sajátos érzésvilágot megszólaltató lírának — kimondja, verssé váltja, hogy a kert, melyet köré akart ölelni: „ábrándbeli”, s e kapcsolat legjellemzőbb képe talán az, hogy: „aszfaltodon aranyat ások”. Vámivalója, tudja, nincs: „hiszékenységemért a szégyen — tőlem nem tágul percre sem — félmúltamat is rogyadozva nézem — fölállni mért segítene, nem!” Ebből a helyzetből szakad ki a kegyetlen, de oly tisztán látó önvallomás: „Csak történtem, de nem történtettem”, s a kétségbeesett, a választ előre is jól tudó kérdés: „Arra vágyom, hogy aki lehetnék, azt szeressék?” A megcsúfolt álmok, a félbemaradt tettek között lesz „rabmadarak felebarátja”. S mindez olyan valakiért, aki a valamit akarók szektájából kilépve „örökös tagságra felvételizik — bármit pályázók beton ligetébe”. 176
