Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Heitler László: Kiállítási jegyzetek
anyaghatásokat, s azt a szer etetet, amellyel a témához nyúl a festő. Képépítő módszere — természetesen — nem minden esetben szerencsés, néhol a következetesség sem erénye, például a Tavaszi vízpart címűn. Bemutatott műveinek többsége azonban kiegyensúlyozott, mesterségbelien megoldott, tartalomban gazdag. Közülük való A remény ébredése című is, melyben akár egy eseményhez (a felszabaduláshoz), akár az életben folyvást ismétlődő újrakezdésihez erőt adó gondolatot fedezünk fel, mindenképpjen egyik emlékezetes része marad a kiállításról őrzött összképnek. JUAN GYENES FÉNYKÉPEI Fotókompozíciók Beethoven zenéjére címmel voltak láthatók a Műcsarnokban. Zene fotókon? — tűnődtem. Aggályomat a kiállítás semmissé tette, a csoda megtörtént: valóban úgy láttam, hogy a zene árad felém a többnyire hatalmas méretű fényképekről. Mit láttunk rajtuk? Beethoven halotti maszkját és más Beethoven-ábrá- zolásokat többször is; a zene fejedelmének arcvonásai átderengenek több képen. Gyakori szereplő rajtuk a női akt, mintegy párhuzamosan — kompozíciós ellenpontként is — szerepel a komponista alakjával. Tájak, emberek, csodálatos egek felhőkkel, fény, ragyogás és komor árnyékok, és feltűnnek kották, előderengnek nevezetes festmények és más ábrázolatok is a fényképek mélyéről. Külön-külön szemlélve a képeket nem mindegyikről jutna eszünkbe, kelne életre bennünk Beethoven zenéje, nem hatna Beethoven-parafrázisnak, együttesük azonban olyan erővel sugallja ezt a kapcsolatot, hogy kétségeink nem lehetnek. Szemeinkkel is halljük a zenét — amint Wilhelm Kempff jósolta (olvasom a katalógusból). Beethoven muzsikájával ezt az együttes hatást is rokonnak találom, hiszen a nagy muzsikus művei is egészükben utolérhetetlenek, egyéniek. Részleteiket vizsigálni, bár bennük is, mint csappben a tenger, az egész tükröződik, csak részleteiket vizsgálni nem vezethet ilyen egyértelmű felismeréshez. A harminchét — technikáját illetőién is lenyűgöző hatású — fotókompo- ziciőból egyet emelek ki önkényesen, az Eroica szimfónia parafrázisát. Az átlós irányban elhelyezkedő sötét és világos foltra épített kompozíciót széles, erős sodrású vonalaik járják át: a kottalap és a figurák vonalai, formái. Az egész hatása szélsőségesen dinamikus, szinte gátját szakított áradatra emlékeztet,t. Jobb alsó sarkában kimért mozdulatú alakok koronázást celebrálnak, a lap nagyobb részéről viszont Goya Kivégzés című festményén megjelenített áldozatok üvöltése és halálhörgése árad felénk. Beethoven szavait teszem hozzá, aki eredetileg Napóleonnak ajánlotta ezt a „Sinfonia Grande”-t: „Bonaparte... ő is csak közönséges halandó”. Nem a hagyományos értelemben vett fotókat készíti Gyenes, nem lefényképez, művészete nem a meglátás művészete, több annál: a legjobb festők, szobrászok módszerével komponál és alkot, csupán eszköze más. Az a szó, hogy fényképíró, talán őrá illik legjobban az én eszem járása szerint. Ki az egyszerre spanyolos és magyaros nevű fényképész? Gyenes János, aki 1912-ben született Kaposvárott. 1936-ig a Színházi Élet fotóriportere volt, azután Európát járta. 1938-tól a New York Times egyiptomi fotótudósítójialként dolgozott. 1940 óta Spanyolországban él — nagy nemzetközi elismeréstől kí169
