Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 2. szám - TANULMÁNY - Z. Szabó László: Babits kései önarcképe

kölcsi-költői magatartás hordozója. Nyilván ebből adódik a példázat szükségszerű formai jelentkezése. Benne olyan életbölcsességek, etikus tételek nyernek megfogalmazást, amelyek csak a parabola eszközével és annak a síkján valósíthatók meg. A műről szóló kritikák: vagy vizsgálatok mindig olyat kértek számon az alkotástól, ami nem adódhatott a szerző személyiségéből vagy magából a korból. Mi azt vizsgáljuk benne, miként alakult véglegessé a portré, miként olvad egybe mindaz, ami előző korszakainak jellemzője volt, hogyan válik egy ..más költő” arcvonásainak hordozójává. Miként őrzi kétkedő, a harctól és pusztulástól rettegő, iszonyodó, a békéért sóvárgó, de elkülönülő morális belső „csendjét”; vállalja kívülről jött kényszerből a prófétálás parancsát. Mivel mindez összegzi művében, lesz a legnagyobb költői teljesítmények egyike. A múltjából átmentett minden emberileg becsületes magatartást és vonást, és ezekkel együtt formálta újra arcképét. Nem teljesen másat, hanem az éppen születő, tragikus önmagával vívott küzdelemben születettet. E harc eredménye a végső arc, ahol az önarckép összes lehetőségei egybeolvadtan jelentkeznek; ám ez egyúttal a legőszintébb dráma is, ahol a hős önmagával, belső énjével vívja ádáz küzdelmét. Ezt még a Babits életművet legkritikusabban szemlélő és elemző Lukács György is elismeri: „Babits Mihály a Jónás könyvébeni megrázó lírával és öniróniával számol le azzal a magatartással, mely a saját és legtöbb kor társának élete művét meghatározta, azzal a magatartással, hogy rühellé a prófétaságot.”

E végső summázás a Jónás könyve. Nem pusztán egy külső kényszer szüleménye, nemcsak arra való rádöbbenés, amit Lukács ír Babitsról, miszerint a költői nagyság prófétálás nélkül nem lehetséges, hanem éppen a mű kömye- zattörténetének ismeretében bizonyítható, hogy egy hosszantartó, lépésről lépésre előre haladó fejlődés végső pontja, aholis az etikus magatartás, a morális kényszer az egyetlen, legálisan lehetséges hitvallásig jut el, ahol még megengedett a megszólalás. Így válik szerzője politikus költővé. Szándéka és akarata ellenére politikussá, példamütatóvá költészetében, moralitásában, humánumában; példázattá kortársai előtt is.

Amikor Babits az ótestamentumi anyaghoz nyúl, szinte változtatás nélkül veszi át a Jónás-történet meséjét. Erre azért nyílik módja, mert a cselekmény könnyen aktualizálható: Ninive, vagy másként a Bűnös Város maga a nemzet és a veszélyben élő Európa. A romlást látó, de ezért eddig vajmi keveset tevő Jónás a költő, aki a küldetés, a „szólás” elől menekülni akar, mert a „harc” helyett a „békét” kívánja, de akit végül a belső kényszer késztet a prófétálásra. Látszatra a prófécia kudarca következik be. Illyés szerint „egy piaci próféta” jelenik meg előttük; Sőtér „a gyáva, megfutamodó, gyarló próféta példázatát” látja Jónásban; Lukács „önmagával való becsületes, de reménytelen vívódásnak” tekinti a ninivei küldetést, Bóka pedig azt mondja, hogy a „műben régmúlt önmagáról glosszázik” Babits.

A furcsa megoldás — Jónás sikertelen küldetése — mégis több mint a felsült próféta póza, hiszen nem a prófétálás, hanem a jövő szava, a Város, Ninive sorsa itt a döntő. Ez pedig azt a hitet sugallja, hogy az újra megtisztuló ember új Ninivét rák, a jövő mégis csak az emberiség boldogulásának a csíráját, boldogulásának a reményét rejti magában. Ezért bármennyire is „gyönge fegyver szózat és igazság”, a „szó fegyverével” rendelkező Jónásnak — mivel cselekedni nem tud, lehetőségei nincsenek — csak prédikálnia lehet, de azt becsülete szerint kell is.

A mű példázatát elsősorban életbölcseleti parabolái hordozzák. Ezek kü153