Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kulcsár János: A kaszagyártól kaptak villanyégőt
és tanulók egyaránt megteszik a magukét. Bár olyan helyzetbe kerülne már a szegény magyar állam is, hogy szintén megtehesse a magáét.” Ide kívánkozik még egy felhívás néhány mondata is 1946-ból: „A megnyíló osztályok száma a jelentkezőktől függ. Ezútan is hívjuk a falvak, a gyárak dolgozóit, akik kedvet és tehetséget éreznek magukban, jöjjenek közénk. Kérjük a dolgozók vezetőit, segítsék elő a jelentkezők iskolába járását! A nemzet várja a dolgozók életét jól ismerő, munkássorsból felkerült, demokratikusan érző vezetőket.” — Igen jó önképzőkörük is volt — méláz Hodászi igazgató úr. — A dolgozósoknak? — Azoknak, bizony. Egy ideig Monek Jóska volt a diákelnök. Vasárnaponr- kén szoktak összegyűlni. Az 1946/47-es VI. osztály névsorában a nyolcadik név Monek Józsefé. Jó tanuló lehetett; csupán mennyiségtanból pironkodik egy hármas az érdemjegyei közt. A „beírt nyilvános tanulók” összetétele egyébként a következő képet mutatja ebben az évben: mezőgazdasági munkás 5, földműves 2, háztartásban dolgozik 1, ipari munkás 7, ipari szakmunkás 6, kereskedői segédszemélyzet 6, kereskedő 1, közszolgálati segédszemélyzet 10, katona 2. Szentgotthárdon lakik 30, kerékpárral bejár 10, gyalog bejár 2. — Merre lehet most ez a Monek József? — Ha átmegy Csörötnekre, megtalálja az iskolában. — Sajnos, nincs itt az igazgató kartárs. Elment a faluba. Biztosan valamilyen ügyet intéz, vagy talán ebédel. Ilyen időtájt szokott ebédelni. Érdeklődjék csak utána; mindenki ismeri. Valóban, már az első kérdés után rámutatnak félúton. Úgy ránézvést nincs benne semmi igazgatós. Vastag szemüvege is inkább az egykori, lámpás mellett átvirrasztott éjszakákról árulkodik. — Az önképzőkör? Tényleg nagyon szerettem az irodalmat, főként a költőket, s azok közül is elsősorban Adyt. Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy műszaki tanárképző főiskolát végeztem érettségi után, de azt már nappali tagozaton. —■ Milyennek látja az egykori „munkásgimnáziumot” most, a harmincéves jubileumon? — Úgy vélem, mi többet és lelkiismeretesebben tanultunk akkor, mint a mostani estiek, meg levelezők, bár lehet, hogy ezt már a kor mondatja velem. — Mikor tartottak utoljára érettségi találkozót? — Még sohasem tudtunk összeverődni a csoport tagjaival, annyira szanaszét szóródtunk. Néhánynak a régiek közül azért ismerem a sorsát. Boros Lajos vasutas volt akkor is, most főtiszt a MÁV-nál. Vass Károly, az ivánci parasztgyerek, a szentgotthárdi téglagyár igazgatója. Láng István gyári munkásnak indult, jelenleg járási állatorvos Sárváron. Dolgos János, a műszerészinas a Rádió főmunkatársa. Pintér Jenő sem ment vissza szántogatni Vasszentmihályra; egyetemi tanár lett, a jog hírneves professzora ... Mintha az egykori „fényes szellők” borzolnák néhány percig a pihekönnyű bárányfelhőket. Talán, mert most is tavasz van. Az út mentén bimbózva illegett magát a sombokor. Feljebb, a horhosban lányosképű, lovas határőr poroszkál. A vízmosta fordulónál felveti fejét, s jókedvűen belehunyorít a sapkaellenző álól a napsütésbe. 132