Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 1. szám - SZEMLE - Kloss Andor: Mándy Iván: Félhat felé

Mándy Iván: Fél hat felé

A kötet végén, az utolsó elbeszélés (Asztalsarok) záró soraiban Mándy Iván leleplezi magát, képletesen szólva: felfedi kártyáit. Egy-két, látszólag felszínes, odavetett mondatban írói környezetéről, s ami talán most számunkra ennél is fontosabb: alkotói módszereiről vall az olvasónak .„Ceruzák, ceruzacsonkok, öreg tollak és egy mogorva írógép. Ezek vesznek körül.” Sajátos, pontosabban szólva: tipikus írói környezet. Kissé feljebb Mándy az alkotás közben lényén elhatalmasodó, már-már nyomasztó, kényszerítő jellegű magányáról beszél. Ilyenkor csakugyan magára marad, szemben a papír végtelennek tűnő fehér ürességével, és nem mehet sehová, mert nem tehet mást, írnia kell. Az írás létszükséglete! „Ilyenkor érzem — mondja — milyen sivatag unalom mindaz, amit írtam. Csak kihagyni, kihagyni! Valahogy úgy dolgozom, mint a film vágója, a vágószobában. Kidobni, kivágni minden felesleges részletet! Semmi locsogás!”

Alkotói módszeréről valló, önéletrajzi ihletésű elbeszélését Mándy Iván finom érzékkel helyezte új elbeszéléskötete végére. A kötet írásainak olvasása közben ugyanis az olvasó önkéntelenül is kutatja a kötetbe gyűjtött elbeszélések sajátosságát, vagy mondjuk így: titkát; s íme az utolsó írásában, az olvasó dolgát könnyítendő, maga az író fedi fel a titkot, maga vezet alkotásainak különös hangoltságú világába. Persze nem mond el mindent, mert nem kedveli a felesleges beszédet — csak „semmi locsogás” —, mindenesetre odavetett mondataival az olvasójában megindít egy folyamatot, arra ösztönzi, hogy befejezve a kötet olvasását tovább kutassa, az író által megadott irányban, írásainak titkát, vagy ha úgy tetszik, titkait.

Melyek ezek a titkok? Itt, a recenzió adta keretek között természetesen nem fedhetjük fel valamennyit, csupán a két legfontosabbra utalunk, azokra, amelyeket jellegzeteseknek is vélünk.

Mándy Iván írásait minden tömörségük, szűkszavúságuk ellenére — vagy tán éppen azért — sajátos költőiség jellemzi, ami, ha jól körülnézünk mai irodalmunkban, voltaképpen egyedülállónak mondható. E költőiség feltételezhetően onnan ered, hogy Mándy rendelkezik azzal az immár egyre ritkább emberi, írói tulajdonsággal, amely a tárgyak átlelkesítésére képes. Mándy elbeszéléseiben a tárgyak nem egyszerűen vannak, hanem élnek, léteznek. Soha nem mozdulatlanok, az állandó mozgás, változás és átalakulás állapotában vannak. Egy magányos székről megtudjuk például (Fél hat felé), hogy „úgy áll, mint aki elcsatangolt hazulról, és valami lehetetlen társaságba keveredett. Csupa bűntudat.” A tükör sem egyszerű használati tárgy, mert Mándy költői világában valósággal létezik, él, sőt mozog, változik. „Üres, homályos lépcsőház. Öreg lift, vékony, hosszúkás tükörrel. Mintha ő lenne az egyetlen lakó. Várni lehet, hogy kinyitja az ajtót, és mogorván elindul fölfelé a lépcsőn.” (Fél hat felé) A Képeslap, nyaralásból című elbeszélésben egy régi stílusú varrógép kétségbeesésében elhagyja a dohos szobát és kiáll a ’>alaton partjára a fürdözők közé. „Lassan elindultak befelé a tóba. Az asszony valahogyan nem mert hátrapillantani. A varrógép ott állt a parton. Rozsdásan, mogorván. Azzal a barna terítővei letakarva.” Az ilyen és hasonló jellegű példákat sorolhatnánk tovább.

Persze felmerül a kérdés: nem írói túlzás-e, hogy Mándy a tárgyakat az élőlényekre jellemző tulajdonságokkal, sajátosságokkal ruházza fel? Ezen lehet vitatkozni, annyi azonban bizonyos, hogy ez az írói, ábrázolói módszer őt iga87