Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 1. szám - MŰELEMZÉS - Székely Ákos: Illyés Gyula: Megkezdhetetlen olvasmány (verselemzés)

amelyben reménytelennek tűnik az olvasás: „az illusztrációknak is csak a körvonalait láthattam. A betűkből annyit sem, hogy milyen nyelven voltak írva.” Ezért kénytelen a látást pótolni a hallás, a szaglás és elsősorban a tapintás, a kéz szerepének felnagyítása által (lapoztam, első érintésre, tenyérnek, két kezemben, tenyeremben vittem). Egyfajta tapogatódzó, bizonytalan, fél-vak állapotra borul tehát teljes sötétség majd a vers befejezésében. A mozgást, látást lefokozni kész erőkkel szemben türelmetlen, szinte kíméletlen hevességgel indítja a vers a költői én belső hullámverését. Aztán mintha fokozatosan javulna a közérzet a simább és puhább könyvek érintésével, egészen a megtalálás öröméig (a „Végre” — megkönnyebbülése, a „jó anyagillat”, a „finom bőrkötés”). Az érzékelés köre kitágul; illatot érzünk, mosolyt, tétova fintort „látunk” — de a költő kihangsúlyozza: ebben a világban kizárólag a kéz, a tenyér érzékel („ugyancsak a tenyeremben”). A „mosoly” után a „tétova fintor” egy alig észrevehető törést ad már a versnek, először csak a szorongás erősödik fel („szorongással vittem az ablakhártya világosságához”), aztán felindultságában még jobban megbicsaklik a hang („torkom dugaszoló szívlökések közt”), s végül a befejezés megdöbbenésébe torkollik.

Itt a vers befejezésében értjük meg tulajdonképpen az előttünk folyó elszánt küzdelem eredőit:

„Csak ne olyan türelmetlenül! — hallottam két halk szisszenés közt.”

„Első fejezet, — hámoztam ki torkom dugaszoló szívlökések közt”.

A két mondat egyetlen ívként feszül a vers elején és végén. Kurzív jelöli a hívótaszító hang összetartozását. De a ,,hallottam”-tól mindössze a „hámoztam” igéig jutunk, amely az olvasás szó első (egyértelműen tökéletlen) előfordulása. Már az előző mondat megtöri az eddigi viszonylagos mozdulatlanságot („Gondolhatni, milyen szorongással vittem az ablakhártya világosságához”); a mozgás és a kitekintés a „gleccser” szó felé mutat, hogy aztán egyetlen lendülettel (a petróleumlámpa ellobbanásával) az „óriási űrbe” növessze a vers légterét, s bekapcsolja eddigi élményeink mellé a hideg, a hó, a jég képzetét. A „Nap uralmát” (tehát fényét és melegét) már csak egy kis lámpa helyettesíti, s az is — ellobban.

„Döbbenetesen hangzó pöffenéssel” mintha egy egész élet, egy egész világ pusztult volna el. A vers eleji „szisszenés” (és zörgés) már ennek a „pöffenés”- nek, a bekövetkezett tragédiának a megsejtése.

A költő azonban nem adja fel a szembenézés etikus parancsát („de bíz csak annál hevesebben lapoztam”); türelmetlenségében szerepet játszik a fogyó idő elleni küzdelem, két keze mozdulatában az emberi melegség óvása-féltése, a „pöffenés” szóban az irónia is, egyfajta fintor (a „tétova fintor”?), valami nevetségesen kisszerű. Mint aki nemcsak féli, de le is nézi a halált.

Ezzel fegyverez fel minket, olvasókat is.

70