Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Leskó László: Hurokban
ott, már új hely után nézett. (Az a K. „szerezte be” oda, akire kevéssel, előbb még júdáskodott.) Fél év múlva a f ürdőszobai csőre tekerte a vasalózsinórt... Tisztázatlan életet élt; önmagának lett áldozata. Jaj, a gyökértelenekké válóknak! Falusinak városi, városinak falusi volt Kuncz Lajos életének utolsó tíz — tizenkét évében. Se ez, se az. Skizofrénikus viszony. Őrizte — vagy nem tudott szabadulni tőlük? — szegényes szókincsében a tájnyelvi koloncokat: „ittennék, ottannék, innejd, onnajd”. — Visszamegyek téesz-gépkocsira; jól megszedem magam! — ritka ábrándozásainak terméke volt ez a mondat. De ha az anyja vendégségbe érkezett hozzájuk: — Tébláboltunk egy negyedóra múltán, szótlanul... Amikor ők mentek haza, a felesége sohasem látogatta meg idősebb Kunczé- kat: az após — a téesz brigádvezetője — nem volt engedékeny verejtéket nem fakasztó murikára beosztani menye rokonságát. A falu utánuknyúlt... Egy másik skizofrénikus állapot. A gépkocsivezető a kétkezinek: „szellemi”. A szelleminek: „kétkezi”. Se ez, se az. A hajdani úrsöfőr viszony egyértelműségét nem sírja vissza senki! Az új helyzet viszont áltapintatoskodást, gyakran kínos szituációkat szült. Kuncz megpróbált „újmódi parádéskocsis” helyett kocsiparancsnok lenni, de belebukott. Nem tudott beletörődni abba, hogy egyfajta szolgáltatást végez. Az útépítőknél pedig erre panaszkodott: — A melósok csak betettyennek a kocsiba az olajos ruháikba! Nem képzeletszülte, foglalkozáson belüli rangsor ez sem: erőgép, teherautó-, személyautó-, autóbusz-vezető. Kuncz Lajos harsányan kiáltotta a csú- folót a csigái a ssúságú úthenger nyergében ülőnek: „Vigyázz Satya, radaroznak a rendőrök!” Az ismerős buszpilótáknak viszont előre köszönt. A világból csak egy szeletkét volt hajlamos látni. A hal is érzékeli középvonalával az áramlást! Ő érzéketlen volt a mikrokörnyezeti áramlásokra is. így kellett lennie, hiszen kollégái közül nem egy időben kilépett: B. más munkahelyre gépkocsi előadónak, M. vissza buszsofőrnek. (Mindketten érettségiztek.) Egyszer Gy. azt mondta a kocsiban: — A tóeszekben már megszűnt az elnököt fuvarozó pilóta státusza. Nálunk is több hivatalbeli maszek kocsin jár, térítésért. Ha így megy; nem lesz szükség gépkocsivezetőkre... Foglalkozása, személye elleni támadásnak vélte: — Tovább leszek, én a cégnél ennek a kocsinak a gazdája, mint te az íróasztalodnak ! Önkontrollhiány miatt is „homokba dugott fejjel” érte a létszámcsökkentés. T. és H. nem jöhetett számításba, mert nyugdíj előtt álltak, G. simulékonyabb, J. diszfcrétebb, D. munkabíróbb, mint Kuncz volt. Míg a szállítási ágazaton belül a gépjárművezetői létszám egyre nő: a vállalati, hivatali „parádéskocsisság” lassú agóniája megkezdődött. Hogy Kuncz ezt felismerni képtelen volt: élet- és gondolkodási mód csődje is. Bosszút akart állni mindenért? Több napja tartott az évszaknak nem megfelelő, nyomasztó idő. Hetek óta tudták: „Kiscsillagom” első ízben nem hoz kitűnő bizonyítványt haza. A szőlőt permetezni, hónalj azni kellett volna... Arthur Miller egyik drámájának végszavaival: ,,— emlékét némi... nyugtalansággal gyászolom.” 537
