Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Leskó László: Hurokban

ott, már új hely után nézett. (Az a K. „szerezte be” oda, akire kevéssel, előbb még júdáskodott.) Fél év múlva a f ürdőszobai csőre tekerte a vasalózsinórt... Tisztázatlan életet élt; önmagának lett áldozata. Jaj, a gyökértelenekké vá­lóknak! Falusinak városi, városinak falusi volt Kuncz Lajos életének utolsó tíz — tizenkét évében. Se ez, se az. Skizofrénikus viszony. Őrizte — vagy nem tu­dott szabadulni tőlük? — szegényes szókincsében a tájnyelvi koloncokat: „itten­nék, ottannék, innejd, onnajd”. — Visszamegyek téesz-gépkocsira; jól megszedem magam! — ritka áb­rándozásainak terméke volt ez a mondat. De ha az anyja vendégségbe érkezett hozzájuk: — Tébláboltunk egy negyedóra múltán, szótlanul... Amikor ők mentek haza, a felesége sohasem látogatta meg idősebb Kunczé- kat: az após — a téesz brigádvezetője — nem volt engedékeny verejtéket nem fakasztó murikára beosztani menye rokonságát. A falu utánuknyúlt... Egy másik skizofrénikus állapot. A gépkocsivezető a kétkezinek: „szellemi”. A szelleminek: „kétkezi”. Se ez, se az. A hajdani úrsöfőr viszony egyértelmű­ségét nem sírja vissza senki! Az új helyzet viszont áltapintatoskodást, gyakran kínos szituációkat szült. Kuncz megpróbált „újmódi parádéskocsis” helyett ko­csiparancsnok lenni, de belebukott. Nem tudott beletörődni abba, hogy egyfajta szolgáltatást végez. Az útépítőknél pedig erre panaszkodott: — A melósok csak betettyennek a kocsiba az olajos ruháikba! Nem képzeletszülte, foglalkozáson belüli rangsor ez sem: erőgép, teher­autó-, személyautó-, autóbusz-vezető. Kuncz Lajos harsányan kiáltotta a csú- folót a csigái a ssúságú úthenger nyergében ülőnek: „Vigyázz Satya, radaroznak a rendőrök!” Az ismerős buszpilótáknak viszont előre köszönt. A világból csak egy szeletkét volt hajlamos látni. A hal is érzékeli közép­vonalával az áramlást! Ő érzéketlen volt a mikrokörnyezeti áramlásokra is. így kellett lennie, hiszen kollégái közül nem egy időben kilépett: B. más munka­helyre gépkocsi előadónak, M. vissza buszsofőrnek. (Mindketten érettségiztek.) Egyszer Gy. azt mondta a kocsiban: — A tóeszekben már megszűnt az elnököt fuvarozó pilóta státusza. Nálunk is több hivatalbeli maszek kocsin jár, térítésért. Ha így megy; nem lesz szük­ség gépkocsivezetőkre... Foglalkozása, személye elleni támadásnak vélte: — Tovább leszek, én a cégnél ennek a kocsinak a gazdája, mint te az író­asztalodnak ! Önkontrollhiány miatt is „homokba dugott fejjel” érte a létszámcsökkentés. T. és H. nem jöhetett számításba, mert nyugdíj előtt álltak, G. simulékonyabb, J. diszfcrétebb, D. munkabíróbb, mint Kuncz volt. Míg a szállítási ágazaton belül a gépjárművezetői létszám egyre nő: a vál­lalati, hivatali „parádéskocsisság” lassú agóniája megkezdődött. Hogy Kuncz ezt felismerni képtelen volt: élet- és gondolkodási mód csődje is. Bosszút akart állni mindenért? Több napja tartott az évszaknak nem megfelelő, nyomasztó idő. Hetek óta tudták: „Kiscsillagom” első ízben nem hoz kitűnő bizonyítványt haza. A szőlőt permetezni, hónalj azni kellett volna... Arthur Miller egyik drámájának végszavaival: ,,— emlékét némi... nyug­talansággal gyászolom.” 537

Next

/
Thumbnails
Contents