Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)

ura nem is válaszolt a levelekre. Ekkor úgy döntött a lányom, hogy fölajánlja a részét az államnak, a másik felével meg csináljon, amit akar a volt ember Talán el leheítne perelni tőle azzal, hogy egyedül ő fizette a megváltást, de nem akarja. Magas a vérnyomása, fölment a cukra is, tönkretenné az egészségét a pe­reskedéssel járó izgalom. Hát ezért iparkodott annyira már a kezdet kezdetén, hogy erre is, arra is fussa a hétből. A végén aztán semmi sem intéződött el, csak az ideje veszett szegénynek. Az utolsó nap még bevásárolt, lerakta a csomagokat a konyhaasztalra, az­után kiment. Előbb a kacsához, aztán a jórce bontásához láttam. Kint a kút mel­lett szoktam az ilyen munkákat csinálni, de a vihar óta még mindig rossz a kút- rovásom, meg így októberben már meleget kíván, az ember. Gondoltam, Berki szomszédhoz megy búcsúzni. Érdeklődik majd Rozika után is, tényleg haza akar­nak-e költözni. Amikor meghallotta, mit tervez a lánykori barátnéja, kicsit el­gondolkodott. Végeztem a jércével, még mindig nem jön. Megyek ki, hol lehet ennyi ideig, hát ott áll a góré előtt, nézegeti az öreg szerszámokat. Egy kicsorbult rozsdás kasza, ujjnyira elvásott vén kapák, a marokszedő kuka, egy törött gombosvilla, a gyomláló kaparósak meg a hernyózó olló árválkodnak ott a lécek közé dug- dosva. Gondoltam már többször, ásatok egy gödröt a sógorral és belehányatom ezt a sok lomot, de még nem volt szívem hozzá. Mit nézel, kislányom? Nem is tudom, édesanyám. Most éppen arra gondol­tam, amikor hazaküldtek a napszámból, mert feljött a nap, mire kiértem. Néha eszembe jutnak ilyenek. Persze, hogy eszedbe jutnak. Nagyon korán munkára fogtunk mi bennete­ket. Te tizenkét éves voltál, az öcséd kilenc, amikor két hold harmados cukor­répánk volt a sopa alatt. Ahogy vége lett a tanításnak, nem haza, a répaföldre jöttetek. Amilyen szamarak voltunk, nem gondoltuk mi, hogy játszani is kéne ezeknek a gyerekeknek. Ügy voltunk vele, játszhatnak eleget az iskolában, az a kis munka nem árt. Apátok jó darabot felásott, hogy mire kiértek, legyen mit kalodába hordani. Egyszer csak ott talállak benneteket sírva az vegyik ré­pahalom fölött. Hogy nem dolgoztok tovább. Szedje össze, aki szétszórta. Sze­génykéim. Hangosan annyit mondtam, gyere be, kislányom, hűvös az este. De odabent csak kierőszakoskodott belőlem a szó. Neked volt a legnehezebb, kislányom, meg az öcsédnek. A kisebbeket már könnyebben neveltük, segített a ti munkátok is. Mindég azon iparkodtunk apád­dal, hogy legyen egy kis földünk. Itt az utcában szerettük volna, hogy ne ke­rüljön sokba az iga, és hogy vasárnaponként könnyebben elvégezhessük rajta a gyalogmunkát. Elterveztük apáddal, libákat veszünk. Kétszer megtépem, utá­na megtörnöm, és eladjuk őket kövéren. Veszünk három malacot minden évben. Amikor meghíznak, kettőt piacra viszünk, egyet levágunk magunknak. Hozzá tudunk tenni valamit a pénzhez a napszámokból is, és majd kölcsönt veszünk fel. Csak az első holdat megszerezzük, aztán már könnyebb lesz.'Segít a föld. Nőnek a gyerekek. Amikor letörlesztjük az adósságot, újra libákat veszünk meg malacokat, kölcsönt a takarékból, és megvásároljuk a következő holdat. Meg­lesz nekünk mindenünk szépen, gondoltuk, csak egészséget adjon a Jóisten meg termést. Olcsó volt ősszel a liba, nem kértek sokat a malacokért sem. Belevágtunk, de félhízásig tudtunk csák eljutni. Nem lett elég a takarmány. Esőtlen évek jár­tak. Amikor meg jó volt a termés, a malacnak ment föl az ára, és sokba kerül­512

Next

/
Thumbnails
Contents