Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 6. szám - Kim Vaszin: Mari követek Moszkvában (elbeszélés)

A tömeg felmordult.

Kovázs lopva megkérdezte a mellette álló paraszttól:

— Miért végezték ki?

— Mert zúgolódott — felelte az —, a bojár elvette a földjét, őt magát meg szolgájává tette, ez meg zúgolódni kezdett.

— Miért nem védte meg az uralkodó?

— Magasan van az ég, messze van a cár. .. Míg eljutsz hozzá, a bojárok hét bőrt lenyúznak rólad — öntötte ki a szívét a paraszt. Aztán megijedt, hogy túl sokat beszélt, elhallgatott.

Este Kovázs a fűtővel elegyedett beszédbe, aki a szállásukra járt tüzelni. A fűtő elsőre hallgatott, de aztán megértette, hogy ezek a messziről jött emberek nem adhatják fel, így bátrabban kezdett beszélni.

— Az orosz uralkodó, Ivan Vasziljevics még fiatal, de roppant hatalma van, érdeklődik a könyvek iránt, s korához képest nagyon okos. Egyetlen baj, hogy nagyon indulatos, indulatában pedig dühös és kegyetlen. Akkor aztán nem jó a szeme elé kerülni.

„Nem olyan egyszerű ember Moszkva uralkodója — gondolta Akparsz, a fűtőt hallgatva. — Hogyan fogad minket? Vajon helyesen tettük-e, amikor úgy határoztunk, hogy sorsunkat egy olyan föld sorsával kapcsoljuk össze, amelyet fiatal uralkodó irányít.”

Elment a fűtő. Amire Janügan elnyújtózott a medvebőrön, s horkolni kezdett, az öreg Kovázs is elaludt. Csak Akparsz szemére nem jött álom.

Nem kis dolgot bíztak rá. Az egész hegyi oldal sorsa az ő kezében van, éles- eszűnek kell lennie, hogy megtalálja a helyes utat. Vajon nem hiába reménykedtek-e a marik az orosz uralkodóban?

Ezalatt az uralkodónál a mari követekről beszéltek. Itt gyűltek össze a cárhoz közeli bojárok: Vorotinszkij, Msztyiszlavszkíj, a Gliszkij hercegek — Mihail és Jurij —, a Zaharin-Romanovok és a Sujszkijok, itt volt a cár kedvence, a fiatal Andrej Mihajlovics Kurbszkij herceg és Makarij metropolita.

Ivan Vasziljevics tanácsot tartott: hogy legyen, hogyan fogadja a mari követeket?

Még gyermekkorából emlékezett Ivan, hogy verték fel a harangok Moszkvát, hogyan ugrott talpra a város a vaksötét éjszakában, milyen rémületet és ijedelmet keltett az emberek szívében a vészharangok kongása és a szűk utcákban a lovasak őrült vágtatása. Ő is kiugrott ágyából, mezítláb, csupaszon, odatapadt az ablakhoz, s onnan nézte, hogy özönlötték el a Kremlt az emberek, hogyan lobogtak a kopják és lángok felborzolta tömeg felett a fáklyák.

„A Horda megtámadta Nyizsnyijt és Gorogyecet” — suttogták a cári szobákban. — Usztyug bajban van. Moszkva seregét hívják segítségül.

És Moszkva seregei segítettek Nyizsnyijnek, Gorogyeonek és Usztyugnak, valahol az Okánál verekedtek meg a tatárokkal és a marikkal, idegen földön estek el, s az egész orosz föld siratta őket.

Ez nem is olyan régen volt, most pedig a krónikákban is elátkozott cseremiszek az orosz uralkodóhoz küldték követeiket, hogy vegye őket hatalmas védőszárnyai alá. Nemrég Kazanyból vágtatott hetvenhat előkelő tatár az orosz földre, szintén Szafa-Girejre panaszkodtak, s Moszkva védőszárnyai alatt akartak élni. „Mitévő legyen? — gondolkodott Iván cár — higgyen-e e pogány népek követeinek?”

— Még azt is mondta Togaj Akparsz mirza — hallatszott a dumabeli deák hangja —, hogy az orosz katonaság megérkezésére összeszedik a cseremisz har490