Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 5. szám - SZEMLE - Dévényi Iván: Heitler László: Goldman György

Elismerést érdemel a könyvecske stílusa is. Heitler higgadtan, takarékosan, fegyelmezetten fogalmaz; őrizkedik a frázisoktól, a művészettörténeti terminus technikusok halmozásától és a különcködő modorosságoktól. Szűkszavú, meggondolt mondatai mögött mindig ott feszül a gondolat, az önálló ítéletalkotás, a tartalmas mondanivaló.

Heitler László sok új adattal egészítette ki Goldman György életrajzát, sóik lappangó művet bányászott elő iaz ismeretlenségből, sok barátot, kollégáit, elv- társat keresett fel személyesen vagy levélben, hogy kifaggassa őket Goldmanról az emberről, az illegális mozgalom harcosáról és a szocialista realista szobrászról . . . Ily módon megvan ia joga arra, hogy megkérdőjelezze, megfellebbezze azt a — művészeti irodalmunkban meglehetősen általános — nézetet, amelyet Németh Lajos „Modem magyar művészet” című — egyébként kiváló — kézikönyvében (1968) így fogalmaz meg: „Goldman vérbeli szobrásztehetség volt, de a mostoha körülmények között nem tudta kibontakoztatni tehetségét.” Nagyjából hasonló felfogást vall Kontha Sándor is, aki szerint „Goldman lényegében feláldozta életét és művészetét a közvetlen politikai harcinak, a munkásmozgalomnak”. Heitler nem osztja (illetve csak részben osztja) Németh és Kontha véleményét; szerinte a politikai tevékenység esetleg csökkentette, de semmi esetre sem sorvasztotta el, nem 'bénította meg Goldman alkotóképességét. A művész —• bár valóban „mostoha körülmények” (Németh Lajos) között dolgozott — mégis létrehozott egy igen magas rendű életművet. Ez az életmű ugyan nem nagyterjedelmű, de hiteles, egyéni arculatú és időtálló.

Heitler Lászlónak, a magyar szobrászattörténet nagy tudású búvárának Goldman-könyvét olvasva csupán egyetlen olyan megállapításra bukkantunk, amellyel nem tudunk egyetérteni; a — véleményünk szerint fölöttébb vitatható — mondat így hangzik: „Goldman Önarcképében. . . szikrája sincsen hiúságnak, magamutogatásnak, ami nélkül pedig ritkán keletkezik önarckép...” Rembrandt öregkori önportréira, Cézanne, Vian Gogh, Nagy Balogh János, Egry vagy Kmet - ty önarcképeire (gondolva azonban bizony erősen 'kételkedünk abban, hogy a „hiúság”, a „magamuitogaltás vágya sarkalná a nagy művészeket (vagy legalábbis legtöbbjüket) arra, hogy megörökítsék saját (arcvonásaikat.

Az idiézett sorokkal szembeni fenntartásúink természetesen egyáltalában nem érinti a Goldman-moinográifiia lényegét: Heiltler László példamutató alapossággal, türelmes „(aprómunkával”, finom esztétikai mérlegelőképességgel, a kor szellemi és politikai viszonyai elmélyült ismeretének birtokában rajzolta meg Goldman György emberi és művészi alakját, kijelölve a mindössze negyvenegy évet élt szobrász helyiét a magyar szocialista képzőművészet legjobbjai (Bökros Birman Dezső, Bortnyik Sándor, Dési Huber István, Mészáros László stb.) között.

(Corvina Kiadó, 1975)

DÉVÉNYI IVÁN

477