Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)
sem, nem jött ki az anyóssal. Hiába hivogatta az ura, ott az a jó ház bebútorozva, ne tegyen már ilyen bolondot. Joli azt írta vissza, csak akkor hajlandó vele újra összemenni, ha ideköltözik hozzánk. A mi szobakonyhás lakásunkba. Nekem már csak akkor szólt, amikor úgy volt, hogy érkezik az ura. Jól van lányom, megleszünk mi a konyhában is. amíg észhez térsz, csak ne soká. Rendes, jóravaló ember. Tőle tudom, hogy nem édes gyermeke a mostani szüleinek. Állami nevelőotthonból vették ki, az igazi szüleit nem ismeri, de nem is akarja ismerni. A nevelőszülők jók voltak hozzá, azért szeretné, ha Joli is odaköltözne. Úgy gondolja, amit kapott, illik visszaadni. Már a gondviselést. De az a bolond Jolán úgy bánt vele, mint a kapcájával, örülhetne pedig, hogy ilyen embert kapott. Különbet, mint amilyen ő asszonyban. Nem nézték jó szemmel a fiúk Joli viselkedését, mert amíg az ura vidéken dolgozott, csak kéthetenként jött haza, szerzett magának valakit. A kisebbik fiam felesége megírta a Joli urának, mi történik a háta mögött. A vömnek se kellett több. Azt mondta Jolánnak, ha nem hajlandó vele visszamenni, ő akkor sem marad. Jolán erre kiadta az útját, és itt maradt másállapotban. De még nagyobb baj is lett, mert itt maradt a levél is. Abból tudta meg Joli, hogy a kisebbik fiam felesége árulkodott, mert az minden levelét úgy kezdi, hogy: „Amidőn kezembe veszem a tollat...” Szaladt is azonnal hozzá, és alaposan megtépte. Minket meg nem akart visszaengedni a szobába. Megtudták a fiúk, milyen gonosz hozzam a húguk, egy vasárnap szépen berobogtak, és kirakták a konyhába. Megmondták neki, ha nem fordít a magaviseletén, ott se lesz helye. Azóta aztán Jolitól mi akár meg is halhatunk, szava sincs hozzánk. Egész estéket átrívok, hiszen mégis a gyerekem, ő meg egyre a tévét bőgeti a konyhában. Legalább magának jó, Mariska néném. Jók a gyerekei. Jók. írnak. Pénzt, csomagot küldenek. Jönnek, ha tudnak, csak éppen egyik sem akar falura költözni. Pedig azt itt is megszerezhetnék, amit városon. A kisebbik lányom 2400-at keres a gyárban. Az idősebb lányom élelmezésvezető, úgyformán kap, mint a húga. A tanár fiam jöhetne a legnehezebben, mert felénk nincs olyan iskola, de nem is a pénz. Nehezen találnák már föl magukat falun. így mondják. Én csak kérdem, jöttök-e? Nem számít valamelyikötök ideköltözni? Ok meg csak csendesen, hogy nem. Lehet, ha együtt laknánk, mi is könnyebben megbántanánk egymást. Ezt látom a legtöbb helyen. Fogyóban az orvosságom, pedig spórolok vele. Felét, harmadát szedem be annak, amit az orvos ajánl. Nem tesz jót nekem a sok gyógyszer. A doktor úr előbb nem akarta elhinni, rám parancsolt, szedjem rendesen. Na, amikor aztán feldagadt az arcom, rám hagyta. Szedjem belátásom szerint. A szívcsöppöket Ildikó is el tudja rendezni, de a vérnyomást időnként méretnem kell. Ha kicsit könnyebben érzem magam, rátámaszkodok a biciklire, megyek orvoshoz. S ha már bent járok, elintézem a bevásárlást is. Bicikli nélkül nem boldogulnék, de vele meghozom még a vizet is. A vásárlást a csomagtartóra teszem, a kantát — mert az iskolai kút vizét szeretem a legjobban — a kormányra. Nem kellett sokat várnom a doktornál. Megmérte, de nem mondta meg, mennyi a vérnyomásom. Csak annyit, hogy szedjem rendesen a gyógyszert. Szívcsöppem van még? A lábamat már nem is kérdezi. Ez már így marad. Néha eltágul egy kicsit, de ha megpihen, fái. Kezet adott, és amikor eljöttem, még az ablakon is utánam nézett. Háromkilós kenyeret vettem, 10—12 napig elég. Néha rámpenészedik. Kaptam Hóvirág sajtot. Jól ki tudom használni, mert sokáig eláll. Egy üveg mézet is 404
