Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember (elbeszélés)
oszlopokat. Erezte, hogy rosszat cselekedett. Mondta is, van egy félszarvú ekéje, azzal ő minden évben fölszántja azt a darabot, amihöz nem lehet hozzáférni. S később, miután ezt elmulasztotta, ígérte, egy sor kukoricát, ami így elveszett, minden évben megad. Számoljam meg, hány tőnek nem jutott hely a kerítés miatt. Az első évben át is hozta a 127 csövet, a másodikban már nem. Ekkor mondtam. Hallod-e? Adjál nekem 200 forintot, és ameddig ez a kerítés áll, nem háborgatlak az elveszett sor miatt. Megörült neki, hozta azonnal. Az elmérésről azóta sem szóltam. Vizi sem, pedig ő is sejtheti már. Hallgatunk mind a ketten, és igyekszünk1 jó szívvel lenni egymáshoz. Ö mondta azt is, hogy az orgonabokrokat vágassam ki. Nem használ a szőlőnek, de még inkább azért, mert így jobban átlátnak hozzám. Ne adja isten, de ha valami bajom esne, észrevennék arról, hogy még reggel is zárva a konyhaajtóm, könnyebben segíthetnének. Mint a földrengés után, olyan volt reggel az udvar. A tetőről száznál is több cserép hiányzott. A góréról meg a szecskásról eltűnt a koporsódeszka. Járom körül a házat, bukdácsolva a cserép- és a maltertörmelékben, csámpás a háztető, mert az utca felől három fedélfát is megroppantott a vihar. Megrongálta a nagykaput, a kútrovást bedöntötte, megbolygatta a disznóól és a WC tetejét, a falról meg ajtónyi darabokban leverte a tavaszon kínkeservesen felmázolt meszet. De ami a legnyugtalanítóbb, megroggyant az istállóm sarka. Nézek ki hátra a kerítés fölött, a földeken áll a víz, letörve két hatalmas barackfaág, a kukoricát pedig mintha a földre döngölték volna. Csak az erős szálú gazok, a sós páré meg a vörös páré hordják fenn a fejüket. És látom azt is, mennyire semmit sem ért a kapálás. A földet, mint a szőnyeg, vastagon borítja a zsíros páré. Istenem, gyarló öregasszony, mikor érek én ennek a rengeteg kárnak, dolognak a végére? Hiába üzengettem a mesterekért, jöjjenek, megfizetem tisztességesen, felém se néztek. Hogyan is vállalna toldozást-foldozást az, akit annyi fele hívnak jól fizető új munkába, hogy azt se győzi? A tetőm nyitva tátong, a fejem majd szétszakad ... Pénteken este megkértem Klárikát, szóljon a doktor úrnak, nem vagyok rendben. Délután egyszer már megszédültem. A gyomrom háborog. A fejem teteje be akar lyukadni. Voltam már én így, nem sokkal azután, hogy Pestre fölértünk, Szilveszter éjjelén fogott el. Az ügyeletes pesti orvos azt mondta, agyérgörcs. Mondd meg, Klárikám, nem zavarnám a doktor urat, de szombat jön, utána vasárnap, és ha el találnának menni valahová, hova fussunk utánuk? Két injekciót adott a doktor úr, és be akart vitetni a mentőkkel a kórházba. Összetett kézzel könyörögtem, ne küldjön. Sosem voltam még olyan helyen, rosszat tenne, ha beküldene. Gondolkozott, aztán azt mondta, jól van, de nem maradhatok egyedül az éjjel. Klárika vállalta, hogy velem marad. Ki is tartott hűségesen szegénykém. Biztattam, ne féljen, pedig hol a hideg vert, hol a forróság, a gyomrom meg újra és újra felháborodott, és patakokban szakadt rólam a víz. Klárika szemén láttam, nagyon rosszul állhat a szénám. Egyre szegény édesanyám utolsó hónapjai jutottak eszembe, csak úgy ne járnék! Azt kérdezgette, ki maga nekem? Anyám? Testvérem? Rokon lehet, mert jó hozzám. Elveszítette szegény a tiszta gondolkodását. Csak én úgy ne járnék! Hajnali háromkor fordult jóra a betegségem. Mire fölébredtem, Klárika már megjárta az orvost. Együtt nyitottak be. A doktor mosolygott, amikor megmérte a vérnyomásomat. Csak az volt gyanús, hogy Klárikát kihívta a szobából, amikor elköszönt. Ide hallgass, Klárikám, mondtam neki. Nehogy távira399
