Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Varga János: Kis vállalat - Nagy vállalkozás
tatási kapacitásával nem tud előkészíteni. Ezt a véleményt alátámasztották hazánkban járt szovjet geológusok is, és magáévá tette az Alumíniumipari Tröszt is. 1975 elején az MSZMP Gazdaságpolitikai Bizottsága is foglalkozott a hazai nyersanyagkutatás helyzetével. Egyértelmű állásfoglalás született: a magyar nyersanyagkutatást rövid időn belül olyan technikai színvonalra kell emelni, hogy a gazdasági élet által megkövetelt nyersanyagmennyiség előteremthető legyen. Ehhez nem kevesebb mint 250 millió forint dotációt ad a népgazdaság a Földtani Hivatalnak és a Nehézipari Minisztériumnak — csak a kutatóválla- latok részére, a kutatás technikai színvonalának növeléséhez. Ebből a bauxit- kutatás is tekintélyes: közel egyharmados hányaddal részesedik. A kutatóvállalat kidolgozta a kapacitás-bővítéshez szükséges hosszú távú fejlesztési és beruházási programját. A mintegy háromszáz oldalas, igen gondosan kimunkált fejlesztési programban — amelyet a Nehézipari Minisztérium azóta is a hasonló munkák mintapéldájának tart — a szakemberek több alternatívát is kidolgoztak az 1990-ig terjedő időszak bőséges feladatainak megoldására. A négy változat szakszerű, részletes ismertetése helyett — amelyre már csak terjedelmi okoknál fogva sem vállalkozhatom — rövidesen összegezem a negyedik alternatíva lényegét. E szerint, a gépek jobb, 90—95%-os kihasználása (a magyar iparban az átlagos gépkihasználtság csak kb. 50—60%-os!), a kisebb munkáslétszám, a kisebb holtértéket lekötő, mert pl. kevesebb építkezést igénylő beruházások miatt — egyszóval, minden szempontból a legésszerűbb megoldás kétségkívül az lenne, ha a vállalat még több, a világszínvonalat leginkább megközelítő, félautomata fúrógépet szerezhetne be. Ezzel elérné azt is, hogy egy géphez nem három, hanem csak két fúrószakmunkást kellene állítania műszakonként, ami az általános munkaerőínség idején, különösen ebben a szép, de mégis nehéz szakmában, roppant nagy előny. A jelek szerint azonban a gondos piackutatás után kiválasztott nyugatnémet Wirth-gépeket devizamérlegünk pillanatnyi állása vagy egyéb okok miatt — enyhén szólva — nagyon nehéz, ha épp nem lehetetlen lesz beszerezni... Sz. József segédmunkás: — Már a Zifre nemigen szeretnék visszamenő1. Nem azért..., mert hát megfogom én a munkának az elejit is meg a végit is, de a Wirthnél sokkal jobb. Ha a Zifhöz kerülnék, azt mondanám, jól van, ez van. Megyek, és kész. De utána visszakérném magam újból ehhez a géphez. — Miért jobb a Wirth mint a Zif? — Mert automatikus. — Mit jelent ez? — Automatikus az, hogy hát behordja a csövet, kihordja, kiteszi a csövet, és automatikusan fúr. A Zifnél, ott pedig kézzel hordom be, és kézzel csavarom össze. Igaz, nincs annyi idegesség és gond a Zifnél, mint a Wirthnél. Mert a Wirthnél, itt gondolkodni kell és cselekedni, itt az agynak állandóan működni kell, úgyhogy itten kikapcsolódás nincsen. De mégis jobb, mert a gép végzi el a nehezét... Mondjuk, a nehezebb munkától az embert kicsit megkönnyíti. Cs. Imre fúrócsoport-vezető: — A jelenlegi Wirth berendezések műszaki színvonala rendkívül magas, és a fizikai munkát is nagymértékben csökkenti, Az ilyen vándorvállalatnál, amilyen a mienk, a létszámhelyzet örökös probléma. A cél az volt, hogy esetleg kevesebb fővel ugyanazt a munkát meg tudják csinálni. Tudomásom szerint nagyon sok vállalattól kértünk árajánlatot, illet325
