Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 4. szám - Farkas Imre: Háromszor kell az ember
JÚNIUS Hát ezért nem tudok én innen elmenni. Se a Dunántúlra, ahol tanár a fiam, se Budapestre, ahol a lányaim laknak. Minden bajomat el tudom felejteni, ha kimegyek a hátsó kapun. Néhány jó esőt kaptunk májusban, és most nem győzök gyönyörködni, hogy mekkorát nőtt minden. A kukorica térdig ér, és végig haragos zöldek a sorok. A parton is olyan magas, mint máshol, pedig ott homokos a föld. Édesapám oda mindig rozsot vetett. Azt mondta, a nagy melegben úgyis kisülne ott a kukorica. Eddig nem mutatja, hogy ki akarna sülni. A pétisó meg a hamu, amivel beszórta a fiam, úgy látom, megteszi a hatást. Csak kicsit sűrűre hagyta a sógor. Szóltam érte. Azt válaszolta, a második kapáláskor majd ki- ütögeti a fölösleget. Tegnap meg már azt mondta, hát nénje, sajnáltuk megritkítani. Ha jó idők járnak, nem lesz baj, ha mégsem, legrosszabb esetben kivágjuk a meddőt. Értem én a sógort. Amikor már ennyire megnövekszik, sajnálja kivágni az ember. Azért kell idejében kiritkítani. A krumplival most nagyon vigyázok. Tavaly majdnem elvitt a porozás. A két combom, a kezem fel könyékig, de még az arcom is nagyon megdagadt, és csúnya hólyagokkal lett tele. Fél évig ápolgattam magam, mire meggyógyultam. Ezért most kézzel szedegetem a krumplibogarakat, ha meg nagyon elszaporodnának, harisnyaszárból mégiscsak beporozom, de most jobban ügyelek, hogy a szert rám ne hordja a szél. A paprika- meg a paradicsompalántáknak használt a sok locsolás. Egyetlen szál sem ment veszendőbe. Szépen bokrosodik a fűszerpaprika, némelyik már hozza a virágát. Nyári káposztát az idén nem palántáltam. Annyit mondták a gyerekek, ne vesződjek már a kacsákkal, hogy lemondtam róluk. Tavaly még 11-et neveltem, és most, hogy nincs, látom, milyen sok bajom is volt velük. Azért majd kitalálom én a módját, hogy ne maradjunk hízott kacsa nélkül. A dinnye már befutotta a földjét, csupa inda meg levél sűrűn. Virágzik a görög, a sárgadinnyéből pedig már két akkorát találtam, mint az öklöm. Valamit csinálni kell a csirkékkel, mert az egyik szép dinnyét csúnyán kicsíp- kedték. Bezárva nem nőinek. Ha meg szabadjára engedem őket, pedig elég nagy helyük volna bogarászni, füvészni, mindjárt a dinnyén állnak meg. Tavaly valamelyik pákosztos csirke még a fejes karfiolt is megpocskolta. Régen mondogatta már a kéményseprő, hogy a kéményajtóm helyett másik kell. Egy kis bádogból való ajtócskája van, de kiégett. Szabályos dupla ajtó kellene rá, mert ez így még tüzet is okozhat. Honnan szerezzek én olyat? A faluban nem lehet kapni, a város meg olyan messze van már nekem, mintha a világ végén lenne. Majd hoz ő, be is állítja, ha vállalom a költséget. Persze hogy vállalom, odaadtam 40 forintot, csak hozza, legyen olyan jó. Úgy is lett. Két hét alig telt bele, jött a kéményseprő az ajtóval. Huszonegy forintba került, 10 a beállítás, 9 forintot meg nála hagytam, amiért szaladgált utána és kihozta. Amibe a beállítás került, megspórolhattam volna, mert alig hogy elment a kéményseprő, na, most már nyugodtan aludhat a néni, megjött Pestről a Kisgyuri. A kisebbik lányom fia. Akiknél teleltem. Most végezte a 8. általánost, és vakációra jött. Még a jövő hónapban is itt marad, hogy ne legyek annyit egyedül. Hasznát veszem az ittlétének. Elvégzi a bevásárlást, vizet hoz, javít, szögei. Mindent elintézne már, és haragszik, ha nem hiszem, hogy valamit meg tud csinálni. A meszelésnél, mert elég tűrhető az egészségem, úgy döntöttem, mégis én meszelem körül a házat, a meszelésnél, mondom, majdnem összevesztünk. 310
