Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - Pósfai H. János: Ha majd felépül az ország

— Hagyd — mondta Boros, és magához húzta a hegesztőpisztolyt. — Ha nem jönne addig az öreg, a másikat te csinálhatod.

— Jó vagy hozzám.

— Becce — felelte Boros, és meggyújtotta a gázt.

Délre félig elkészült a nagy ív, s ebéd után hamarosan a második kisgör- béhez foghattak. A meghajlított cső, mint egy óriás patkó billegett a satupad fölött. Beszorították újra, hogy hozzáfogjanak a harmadik ív hajlításához. Mitik vastag drótból mintát hajtogatott, egy már kész kondenzátoron. Odahozta, hozzáillesztette az övükéhez, hajszálra egyeztek a méretek.

— Az öreg sem csinálja különben.

— Legfeljebb lassabban — vigyorgott Iski. — Most legalább majd enged egy kicsit, elhiszi, hogy mi sem ma kezdtük.

A hátuk megizzadt, jól jött a langyos szél. A munka öröme jókedvre hangolta őket. Csoda-e hát, hogy elsápadtak, amikor Boros hirtelen ellobbantotta a lángot, földhözvágta a hegesztőpisztolyt, s káromkodva félrelökte a cső végétől Iskit.

— Sejtettem — mondta.

— Mi van? — kérdezte Iski.

— Hétfő! A süket istenét ennek a rohadt napnak, hát nem látod? Nem veszitek észre? Belehajtottuk a húzócsövet is — mondta, és ökle puha oldalával rávert a százhúszasra. Amazok is megmarkolták a csőbe dugott vékonyabb csövet. Meg sem mozdult. Keményen tartotta magát. A hurkákkal együtt belesütötték azt is.

— Nem jön?

— Nem. Belesült.

— Próbáld forgatni.

— Nem megy. Talán még két métert is belehajtottunk.

Mozgatták, rázták a csövet. Az arcuk kivörösödött, az ingüket átverte a verejték. Mindennél elkeserítőbb volt, hogy az út végén föltűnt a Pobjeda. Kara János be sem ment az öltözőbe, egyenesen hozzájuk indult.

— No, mi van, urak? — kérdezte.

Néma csendben álltak a satuasztal mellett. Az öreg nézte a majdnem kész munkát. Arcizma sem rándult, csak a szeme feketéje szaladt ide-oda. A fiúk a lélegzetüket is visszafojtották. Csak észre ne vegye, csak meg ne próbálja kihúzni a hosszabbítót. Talán bemegy az öltözőbe, addig majd csinálnak valamit. Kegyetlen dolog.

— Nocsak — mondta az öreg —, te csináltad, Boros?

— Mi — felelte a fiú, és vörösben égett az arca.

— Ügy nézem, sikerült.

Leguggolt, fél szemét behunyva nézegette, vízszintben állnak-e a szembenéző kisivek. Mitiknek lefelé állt az ádámcsutkája, Iski a gumislaggal babrált.

— Jól van, urak, szép munka!

A langyos széltől kiszáradt a torkuk. Zavartan pislogtak brigádvezetőjükre, aki cigarettára gyújtott, s élvezettel eregette ki a kék füstkarikákat.

— Velem jöttök Miskolcra, a nagykohóhoz — mondta egy nagyobb slukk után. — Határidős munka, nagy hajrá vár ránk. Megint a hajrá — kacagott fel. — Most joggal kérdezhetnétek, mikor lazíthatunk már egy kicsit? Mindig csak a hajrá, a nagy rohanás, az éjjel-nappal munka, a hajtás. Én mondom nektek, fiúk, lesz még idő a pihenésre is. Ha majd fölépül az ország. Elme295