Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 4. szám - Pósfai H. János: Ha majd felépül az ország

nánk, jönne a szabadnap. Aztán megint három nap meló, újabb ünnep. Magunkra kapnánk a pepita jakót, ődöngenénk a körúton, este bevágódnánk a Savoyba...

Boros teleszájjal nevetett.

— Lehet, hogy egyszer eljön ennek is az ideje. Talán megérjük, hogy öt nap is elég lesz egy héten a melóból.

— Nekem kettő is elég volna — röhögött Iski.

— Hallom, milyen hülyeséget csináltatok szombaton.

— Miért lett volna az hülyeség? — csattant az overallos fiú hangja.

— Mert az. Ne haragudj, mi abban a pláne, csak elveritek a pénzeteket.

— Na és? Tán autóra gyűjtsünk? Láttál te már olyan melóst, aki a saját autóján gurul le hétvégén az Adriára?

— Olyant még nem, de olyant igen, akinek a dekád végén zsíros kenyérre se telik. Mert elhülyéskedi a pénzét.

Kinyílt az ajtó, felerősödött a megafon hangja: „Sződd a selymet, elvtárs, selyemből lobogót..Az ajtó nyílásában ott állt az öreg.

— Jó reggelt, urak.

— Jó reggelt!

A fiúk lemerevedtek. Kara János, a szerelők atyja, a vállalat sztahanovista brigádvezetője ünneplőben állt a barakk ajtajában. Vakított rajta az ing, az arcát lilára borotválta. Máskor gumicsizmában, teljes szerelésben lépett be hozzájuk a művezetői irodából, és ugratta őket: „Mi lesz már, meddig vacakoltok, mindenki dolgozik már, csak a Kara brigád ténfereg.”

— Be kell mennem a központba, fiúk — mondta az öreg. — Hivatnak. Nem tudom, mi lehet.

— Kitüntetés — röhögött Iski —, újra előléptetik a Kara brigádot.

— Kuss — ripakodott rá az öreg. De nem volt harag a hangjában. — Folytassátok, ahol szombaton abbahagytuk. Boros fiam, te vedd kézbe a pisztolyt. Elkapkodni nem kell a dolgot, nehogy most akarjátok bebizonyítani, hogy szakmunkások vagytok. Elég, ha egy kondenzátort megcsináltok a százhúszasból. Vigyázzatok az ívekre, a pontos méretre. Érted, Boros? Te felelsz ám mindenért.

— Igenis — felelte Boros.

— Vissza se jön már, főnök? — kérdezte Mitik.

— Sietek, majd megnézem mit műveltetek.

— Megcsináljuk -— felelték a fiúk.

— Na jó. Akkor lóra — vezényelt Kara János, s engedte, hogy kivonuljanak előtte az öltözőből. Megvárta míg mindent előkészítenek, nézte, hogyan fogják satuba a cső végét, s csak amikor már minden a helyén volt, akkor kapaszkodott fel a kavicsos útra. Ott állt egy Pobjeda, abba szállt be az öreg.

— Odanézz! — rikkantotta Mitik — fej lett az öreg!

Boros meggyújtotta a pisztolyt, sustorogva, lobogva égett a gáz. Oxigént adagolt hozzá, kékes fényt lövellt a lángnyelv. Borosnak felfénylett tőle az arca, s melegíteni kezdte az első gyűrűt.

— Vigyázzatok, most!

A fiúk meghúzták, kitűnően sikerült a hurka.

— Oszt hányadik emeletig jutottatok föl? — kérdezte Boros, mintha még most is az öltözőben lennének, s folytatnák a félbeszakadt beszélgetést.

— Hogyhogy? Egészen a legfelsőig. Kíváncsiak voltunk, emeletenként mennyivel drágább a tarifa. Miért ne? A magunkfajta csóró valamikor ezt

293