Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám - VITA - Bertalan Lajos: Értem - szeretem, nem érem - nem szeretem

ríni érthetetlenek, ezért nem szeretik őket. Rózsa Gyula „megfejtette ugyan a műveket, mint egy álmot”, de ezt az álomfejtést Németh Mihály elveti. Ilyen közvetítő „harmadik személyre” szerinte az érthető műveknél nincs szükség.

A szeretem—nem szeretem mindaddig magánügy, amíg ebből nem vonunk le általános következtetést másokra is érvényes hatállyal. Mivel ebben a vitában kétségtelenül ez utóbbi történt, a „szeretem” és az „értem—nem értem” közügy. A közérthetőség pedig örökzöld vitatéma. Van olyan ember, akinek Munkácsy Mihály Röpülő asszonya sem eléggé érthető, mások számára pedig Picasso sem eléggé bonyolult. Ezen az alapon tehát sem lesújtó, sem magasztaló véleményt nem tanácsos formálni, mert az nem annyira a műalkotásra, mint inkább a néző szemléletére lesz jellemző. A „szeretem—nem szeretem” mértéke és mércéje egyénenként más és más, az objektív mérce pedig enyhén szólva bonyolultabb szerszám, semhogy mindenki azonnal és csalhatatlanul bánni tudna vele. Ha ugyanis olyan egyszerű volna, hogy az első pillantásra „értem tehát szeretem” alapon minden szerszámkészítő (és nem szerszámkészítő) megítélhetné a műveket, egycsapásra megszűnnének az efféle viták, paradicsomi örömben gyönyörködhetne mindenki a legértékesebb művekben. Vagy netán az történne, hogy egy naturalista színes fénykép (ehhez hasonló festmények egy időben majdnem kikezdték festészetünket) kiszorítaná Barcsayt és Bernáth Aurélt, Czóbelt és Egryt, Kass Jánost és mindenki mást? Ha a közérthetőség szintjét oly alacsonyan rögzítjük, hogy még Bartha sem üti meg, akkor hol süllyed el Braque, Klee, Kandinszkij, Picasso, Miro, vagy szobrászokat is említsünk: Henri Moore, Amerigo Tot, Giacometti?

Én is azt vallom, hogy ne a művész szálljon alá, hanem a műre kíváncsi néző emelkedjen a műhöz. S ha ehhez az emelkedéshez az iskolai tanulás kevés, az alkalmi tárlatnézés kevés, bizony szükség van arra a bizonyos „beszélő emberre”, a tolmácsra, a hivatásos közvetítőre. Ezt én Németh Mihály barátom esetében nem vitatnám, hisz éppen ő mutatott példát arra, hogy a művész maga is lehet ilyen „beszélő ember”. Közvetített tehát ő maga is. Közvetít a televízió számos műsora, közvetít a Művészet című (egyre ízlésesebb és szebb) folyóirat, közvetítenek a napi- és hetilapok, az irodalmi folyóiratok. Igen, kell a közvetítő. S nemcsak festmények és szobrok miatt, nemcsak a képzőművészeti alkotások és közönségük egymásra találása céljából. Ki állíthatná például, hogy zenében minden a legnagyobb rendben van. nálunk ma már a legjobb zenét mindenki érti, szereti? Ki merné például azt állítani, hogy a magyar zene legkimagaslóbb, világhírű képviselői közül Bartókot tömegek értik és szeretik Magyarországon? De már azt sem meri senki sem vitatni, hogy Bartók nagy művész, hogy alkotásai igazi zeneművek! Legfeljebb lezárja a készülékét, ha Bar- tók-zenét hall, vagy megkeresi a legközelebbi táncdal-állomást. . . Magunk közt szólva mennyivel kevesebb dolga lenne a zenei ismeretterjesztésnek, ha Bach, Beethoven, Mozart, Bartók, Kodály népszerűbb lenne, mint mondjuk az Omega, az Illés, a mit tudom én micsoda együttes. . .

Én nem hiszem, hogy Bartha László műveihez nem vezet út, s oda a Virágos Mihályok sohasem fognak eljutni. Azt sem hiszem persze, hogy minden Virágos Mihály rövidesen minden bonyolult műalkotás élvezetéhez megtalálja az utat. Mindig lesznek olyanok, akiket sem festészet, sem zene, sem irodalom nem fog érdekelni, egyszerűen azért, mert egyéni adottságaik miatt erre képtelenek. Abban igazat adok Németh Mihálynak, hogy a mind nagyobb absztra- hálásnak megvannak a veszélyei. A formák lebontásának elsősorban az a veszélye, hogy a művészet kalandorait, konjunktúralovagjait a könnyű sikerre,

265