Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Dénes Zsófia: Szép Sopron
már oppidum, majd municípium lett, mert a királyi bulla után a környék magyarföldi nagyurai és főpapjai nem vethettek ki többé dézsmát Sopron lakosságára. Egyenesen á király fennhatósága alá tartozott. Azt nem mondtam, hogy maga a király időnként nem sarcolta volna meg. De úgy tudom: nem vészesen. A lakosság pedig ment, ment a maga útján, ha egy-egy tatárjárás, Mohács, tűzvész, vagy Bach-terroruralom az évek során alapjaiban meg is rengette világát. Mindannyiszor a nép szedte össze elsősorban magát, dolgozott vakulásig, amíg a túlélés lehetősége helyre nem állt. (Minden népnek kevés a Széchenyi Istvánja és a Batthyány Lajosa.) Mindig a munka segítette meg Sopront, hogy egészséggel élje túl a katasztrófákat. Itt kiválóan szorgalmas nép lakott és lakik. Olyan nép, amelynek keze alatt a kézművesség — a gyárak létesítése előtti ipar — sokféle ágban felvirágzott. Messzeföldön híres kőfaragók (még a bécsi Stefansdom építéséhez is elhívtak innét közismert mestert), kőmívesek, szövő- fonók, kékfestők, posztónyírók, takácsok, tímárok, nyergesek, bognárok, vas- és rézművesek, harangöntők, kovácsok, cukrászok, pékek, serfőzők, hentesek —, hogy a híres burgenlandi borászat gazdáiról, meg azután az idővel jelentkező nagyszerű restaurátorokról (akik művészek voltak, mint a kimagasló Stornók), hogy mindezekről a kétkezi munkásokról itt ne beszéljek részletezőn, úgy, ahogyan megérdemelnék. A jó munka mindig meghozza gyümölcsét. Előbb vagy utóbb. Nem csoda, hogy kézműipart űző mesterek és legények nemzedékei nőttek itt fel, vagy telepedtek le Sopron városfalmenti negyedeiben. Nevezetesen a bécsi külváros házaiban, hogy munkájuk eredményeként idővel megtollasodjanak és bekerüljenek a város belső utcáiba, jobbára már saját házaikba. Hanem jómagam még az ő takarosán megépített polgári házainál is jobban szeretem (vagy tisztelem?) az Ikva-patakot közrefogó és feléje húzódó sikátorokat (ma már nagyon meggyérülten, sajnálatomra) — az ő ósdi, vakolathullató épületeik szerénységével és patinájával, mert ezek még mindig azt a lázas, előretörő akaratot lélegzik, amely Sopron arcát az alkotó kéz erejével megalkotta és fenn is tartja mai napig. Amikor pedig elcsodálkozással megállók egy-egy mennyezet, egy-egy kapukialakítás, egy-egy templom külső és belső megformálásának egészen régi művészete előtt, akkor nem a megrendelő uraság jut eszembe, hogy annak köszönjem meg a máig fennmaradt művésziséget, hanem a nagyszerű munkáskezekre gondolok, amelyek a művet megalkották. Ehhez nemcsak tudás, de odaadás is kellett. Ügyszeretet. A munkás kezeket ez vezette. Ilyenkor szimbolikusan áll elém a kép: Sopron város művészetgazdagsága, élettel telítettsége nem a belváros palotáiból, fallal védett biztonságából került elő. Hanem — így érzem — az Ikva-patak sikátorainak, zegzugainak szegénységéből sarjadt fel. Onnan indult ki, terebélyesedett szét. Így lett belőle nagy erdő. — o — De legyünk igazságosak. Lakott itt még egy másik erő is, amely a város szintjét fölemelte. És ez — az itt lakó értelmiség előretörése volt. Ennek a kifejezése is megüli — de még mennyire! — a város arcát. Az anyagban is lakhat szellem, a szellem megnyilatkozásainak is akárhányszor kell az anyag. Ezért vallom: Sopron másik fölemelő ereje az itt lakó értelmiség előretörése volt. Az plántált a viruló kézművesség városába iskolákat, a korral haladó műveltséget, tudományt. Sopron iskolái híresek lettek, azok nevelték a haladó szellemiséget nagy240
