Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám - Balogh Elemér: Békacomb zellersalátával (elbeszélés)

Aztán vicceket kezdett mesélni, a szót átvették mások, föloldódtunk, nagyokat nevettünk, ittunk, amint egy pohár kiürült, a pincérek már töltöttek is újra.

Az elnökhelyettes az egyik történetét így kezdte:

— Hallgassák meg ezt az elvtársak! Régi szép partizánidőmben...

Hogy mi volt a történet, arra már nem emlékszem. Nem is figyeltem, mert a mellettem ülő Deutsch Árpád elkezdett nevetni. Persze nem feltűnően, csak én vettem észre, hogy a hátam mögé bújik, és ott kuncog, mintha a torkán akadt volna egy falat, és attól köhögne.

— Tényleg partizán volt? — kérdeztem súgva Árpádtól.

Ahelyett, hogy egyenesen válaszolt volna, cinkosan rám hunyorított:

— Jól mutat, mi? Partizánharcos, világoskék alkalmi vászonöltönyben.

Nem nagyon értettem, hogy mit kell ezen nevetni. Igaz, hogy a partizán

fogalom bennem sem a világoskék alkalmi vászonöltöny képzetét társította, de hát hol tartunk már attól! Cinikus vagy te, Deutsch Árpád, gondoltam magamban. Már miért ne viselhetne egy egykori partizán, aki ráadásul a munkásállam magas beosztású tisztségviselője lett, világoskék alkalmi vászon öltönyt? Egy ilyen nemzetközi fogadáson. Ráadásul nagyon jól állt neki. A finom pasztellszín kiemelte naptól barna arcának markáns vonásait, kimondottan férfias jelenség volt, amint ott ült egyenes derékkal a társaság központjában, harsányan vitte a szót, hahotázva, egészségesen nevetett, és időnként öklével az asztalra csapott kedélyesen.

Hamarosan elérkezett az én rossz órám is. Szóba került ugyanis a békacomb. Tudvalévőén a mi konyhánk nem túlságosan gyakran él azzal a lehetőséggel, amelyet tekintélyes nagyságú békakincsünk kínál, azaz nem szoktuk megenni a békát (lenyelni annál inkább), a téma tehát magától kínálkozott. Elkezdtek körülöttem viccelődni ezen is. Elég későn jöttem rá az igazságra.

— Hát itt békát is adtak? — kérdeztem falfehéren, összeszorult gyomorral.

— Nem tudtad? A.z volt a fő attrakció — közölte kajánul Árpád.

Próbáltam elfelejteni, de az a néhány kis „galambcomb”, amit olyan jóízűen megettem, most egyre ott táncolt szédelgő fejem fölött.

Ök meg folytatták. Egyre-másra ecsetelték a béka elkészítési, tálalási módját, mindenki nagy szakértőnek mutatkozott, különösen az elnökhelyettes, aki azt állította, hogy a békacomb zellersalátával az igazi, mert az hozza ki azt a jó kis pikáns ízét.

— Küldje ide a főnököt, fiam — ujjának egy fölényesen finom mozdulatával intett az egyik pincérnek, amikor néhányan kételyüket fejezték ki a zellersaláta iránt, és várt.

A lógó tokájú, vörös emberke pillanatokon belül ott termett az asztalunknál, és szolgálatkészen haptákba vágta magát:

— Tessék parancsolni, elnökhelyettes elvtárs!

— Maga döntse el, szakikám, hogy igazam van-e.

A kis főnök megütközött egy pillanatra, valószínűleg valami ugratást szí matolt a dologban, de aztán visszaült arcára a készséges mosoly.

— Mondja meg nekünk, szakikám — folytatta az elnökhelyettes —, hogy a békacombnak mi hozza ki azt az igazi jó pikáns ízét.

— Hát ugyebár először csak úgy fűszer nélkül pároljuk — kezdte a főnök bizonytalanul, mert nem értette, hogy az elnökhelyettes hova akar kilyukadni.

— Ne arról beszéljen nekem itt, hogy hogyan pároljuk, hanem azt mondja meg, hogy ha már készen van, mivel esszük!

215