Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 3. szám - Balogh Elemér: Békacomb zellersalátával (elbeszélés)

BALOGH ELEMÉR

Békacomb zellersalátával

Ha megkérdeznék tőlem, hogy miért nem szeretem a békacombot, nem volnék képes kielégítően megmagyarázni. Bármit mondanék, holtbiztos, hogy egy ínyencnek, de akár csak egy nálam logikusabb elmével gondolkodó embernek is, lennének bőségesen ellenérvei. — Gusztustalan — mondanám. — Ugyan, kérem — vágna vissza ő —, hát nem gusztustalanabb annál a kedves kis jószágnál egy röfögő disznó? — De a mocsár, amiben él! — Hát a kacsa? — Meg aztán mindenféle bizonytalan státuszú férgekkel táplálkozik. — Tudja ön, kedves barátom, hogy ez a rántott csirke, amíg élt, mit csipegetett föl a szemétdombon? — Zöld és rücskös. — Ugyan kénem, de a húsa! A leggyengébb galambfióka oomlbja sem lehet ennél hófehérebb, omlósabb. — De soha nem ettem békát, és irtózom az idegen ételektől. — Amikor először evett ananászt, irtózott tőle? — Egyszerűen nem szeretem, és kész! — Hogy mondhatja már. hogy nem szereti, amikor meg sem kóstolta?

Lám, az én érveim elfogytak. Talán ha fölkészültébben kezdtem volna a vitához, folytathatnám nyomosabbakkal is, de nem tudom magamat annyira fölkészültnek elképzelni, hogy a fent említett logikus elmén kifoghassak. Meg kell adnom magamat neki.

Mint ahogyan sok mindenben engedni szoktam például Deutsch Árpádnak, televíziós rendező barátomnak is, akinek többek között azt köszönhetem, hogy általa kerültem eleven kapcsolatba a békacombbal. Neki nemcsak azért szoktam engedni, mert ő rendezi az én filmjeimet, és okosabb, ha az ember enged azoknak, akiknek ki van szolgáltatva, hanem azért is, mert Árpi ellenállhatatlan, szinte lehengerlő egyéniség. Én például úgy ismerkedtem meg vele, még szerkesztőségekben előszobázó írójelölt koromban, hogy egyszerűen odajött hozzám, amikor éppen az irodalmi lap szerkesztőségének folyosóján ácsorogtam a versrovat-vezetőre várva, és velem hasonló korú fiatalember lévén, ismeretlenül megszólított:

— Verseket hoztál?

Mukkanni sem tudtam a megilletődöttségtől, bennfentesnek gondoltam őt, s amint később kiderült, nem is sokat tévedtem; meg egyébként is azzal voltam elfoglalva, hogy mit mondok majd a versrovat-vezetőnek, ha megérkezik, és be- bocsát szentélyébe, hát csak (bólogattam.

— Akkor nagy marha vagy, öreg -—■ mondta barátságosan.

Újra csak nem szóltam, de most már a sértett önérzet fogta be a számat, végig is mértem hűvösen, de ő fesztelenül folytatta:

— Abból még nálunk sem lehet megélni. Tudod, mit mondok én neked? írjál filmnovellákat a televíziónak. A tömegkommunikációé a jövő. Verset csak gimnazista lányok olvasnak.

Védeni akartam akkor >s a magam igazát, egész jól belemelegedtünk a beszélgetésbe, megittunk néhány pohár konyakot is a folyosó végén, a büfében,

212