Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 1. szám - G. Komoróczy Emőke: A korszerű ember: A művelt szakmunkás

Népgazdasági és szociális értelemben véve társadalmi érdek, hogy minden egyes munkás kibontakoztassa képességei maximumát, s „teljes emberhez” méltó életet éljen: művelődjön, gazdagodjon a kultúra értékei által, s harmonikus, boldog és hasznos tagja legyen a társadalomnak. Lehet, hogy a vállalat nem veszi jó néven, ha dolgozói tovább tanulnak, pedig a jobb munkaszervezés, a termelés mind korszerűbbé tétele is elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan tanult és művelt szakmunkások nélkül. És az egyén? Vajon jobban jár-e, ha a mai túlóra és más különkereset miatt lemond az önművelésről, a szükséges képesítés megszerzéséről, s egyszer csak azt veszi észre, hogy „lemaradt”, korszerűtlenné vált — újak, fiatalok, nála képzettebbek és műveltebbek várnak arra, hogy ő „félreálljon”?! Sok tragédia forrása még ma is, hogy a „hosszútávú” (ha úgy tetszik: történelmi-társadalmi) gondolkodásmód egyelőre még mindig csak kevesek — az igazán kultüráltak — sajátja. Pedig minden embernek tisztában kéne lennie sorsa távlati összefüggéseivel, különben saját napi érdekeinek csapdájába esik, s előbb-utóbb „pórul jár”.

Túlontúl sok ma még az olyan „félbetört” ember, aki lemondott távlati érdekeinek megvalósításáról, mert a munkahelyi vezető fölöslegesnek ítélte törekvéseit, akibe a többiek közönye fojtotta bele a szót és a tanulási kedvet, vagy akinek naponta hányták a szemére, hogy a tanulásával „kárt okoz” az üzemnek, hisz míg ő tanulmányi szabadságon van, áll a gépe: a brigádnak is, az üzemnek is „ráfizetés”, ha valaki tanul. Tehát hiába találkozott az egyéni és a társadalmi érdek, hiába ismerték el sokan a műveltség fontos szerepét az életben, a közbeiktatott hamis „csoportérdek”, a szűklátókörű, rövidtávú munkahelyi prakticista gondolkodásmód megakadályozta az egyedek harmonikus, társadalmilag egészséges és szükséges önkibontakozását. Ilyen légkörben aztán hiábavaló az agitáció, a statisztikák pedig a lehangoló eredményt rögzítik: a munkások nem akarnak tanulni, a „fusizás”, a maszek pénzkeresés, vagy a kocsmai sörözés-színvonalú szórakozás érdekli csak őket. Konkrét példák százait sorolhatnánk fel, hogyan fut holtvágányra vagy hamis irányba egy-egy életsors. Sokszor épp azoké, akik a legtöbb energiával, a legnagyobb közösségi tettvággyal indulnak. Útjuk rendszerint három irányba vezet:

1. Kiválnak a munkások közül, tanulnak, s olyan munkahelyet keresnek, ahol szaktudásuk, tehetségük nagyobb megbecsülést s tágabb társadalmi teret nyerhet. Ez nem is volna baj, de az ilyenek rendszerint elvesztik-el- vágják közösségi gyökérzetüket is, „felfelé” igyekeznek hasonulni ahelyett, hogy a szélesedő társadalmi demokrácia építő pilléreivé válnának.

2. Nincs erejük naponta birkózni a belső munkahelyi feszültségekkel: „feladják” önmagukat, elmennek „maszeknak”, lemondanak korábbi társadalom-alakító szándékukról, s elmerülnek a pénzszerzés bűvöletében.

3. A legerősebbek és legtehetségesebbek azonban sokszor a helyükön maradnak, vállalják a vitálcát, szembenéznek a főnök ferde tekintetével is. Ök lesznek azok, akik mernek különbözni a többiektől. Torz fintora a jelenlegi közgondolkodásnak: őket tekintik „kihúzónak”, kevésbé közösséginek, s azok a „jók”, a közösség számára „kedvesek”, akik hasonulnak, akik lemondanak a tágabb s értelmesebb élet igényéről, és beérik a fizetés napján a közös sörözéssel mint az „összetartozás” és „összetartás” gesztusával.

Mégis e harmadik típus az, akire épülhet a jövő. E típusnak kell általánossá válnia ahhoz, hogy megvalósulhassanak társadalmi elképzeléseink a művelt szak6