Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Sobor Antal: Az öregember útrakel (elbeszélés)

Pihenni pihen, ez szentigaz. Már két éve egyebet sem tesz. Egész nap egyedül van a lakásban, a leánya, a veje dolgozik, az unoka reggeltől estig az iskolában. Este, ha hazajönnek, első szavuk: Hogy van, nagypapa? Pihenget, pihenget? Hát csak pihenjen, megérdemli. Ne is legyen magának az égvilágon semmire gondja. Ö meg csak bólogat, mert hát csakugyan, mire lenne neki gondja. Födél van a feje fölött, táplálékban, ruhában nincsen hiánya, a nyugdíját minden hónapban pontosan meghozza a postás. A veje a gyárban csináltatott neki egy kis névtáblát, fölcsavarozta az előszoba ajtajára, a maguké alá. Meg kell hagyni, formás kis tábla, de ő mégsem szereti. Minek kell az ő nevét kiírni ide?

— Itt van vagy nincs itt, papa? — kérdezte a veje, ha a tábla szóba került. — Maga is lakó, nyilván van tartva, magát is megilleti a névtábla.

Az öregember ráhagyta, mert nem szerette a vitát. Ezért is ült bele egyszer a veje autójába. Sokat jártak, minden hétvégen útrakeltek az autóval, s annyit hívták, invitálták, hogy egyszer rászánta magát. A Balatonra mentek. A fiatalok fürödtek, ő meg fölöltözve, kalappal a fején ült a nagy tó partján. Kinézett magának egy fekvő farönköt, letelepedett rá, nézegette a vizet.

— Na, mit szól hozzá, papa? — kérdezte a veje. — Ugye, szép, nagy víz?

—• Szép — mondta ő —, meg jó nagy is. Hej, ha ennek a területét be lehetne

vetni búzával! — tette még hozzá.

Erre nagy nevetés támadt körülöttük a strandon. A veje ingerült lett, látszott, hogy szégyelli az apósa mondását itt a tarka nép előtt. Nem is hívták őt aztán többet sehova autózni.

Eleinte azért föltalálta magát, nem ült egész nap a nyolcadik emeleti szobájában. Megtanították a lift kezelésére, adtak az ajtajához egy kulcsot, s ő vidáman járt le és föl. Csak a gombokat kellett helyesen benyomni, ment a lift oda, ahova akarta. Akkor még két lábbelit használt, az egyik párat az utcára, a másikat a lakásban. A fiatalok is mindjárt cipőt váltottak, ha hazaértek. Tiszta, pedáns asszony a leánya, a lakásban kényes rendet tart. Igaz, minden áldott nap takarít, porszívót búgat, törli a padlót, a bútort, az üvegből, porcelánból való holmit. Az öregember, hogy minél kevesebb gondot okozzon, kímélje a leányát, nagyon vigyáz mindenre, gondosan kezeli a holmiját, ne kelljen utána bicskát, borotválkozó szert, egyebet rakosgatni, ne adj isten, papírt, morzsát, efféle hulladékot fölcsipegetni. Egyszer a leánya megmutatta, hogyan kell a levetett gönccel bánni; a nadrágot szépen az álla alá szorította, a két szárát egymáson elsimította, úgy tette le, vigyázva, élére, a szék támlájára. (A veje, az unokája is szakasztott így csinálja.) Aztán következett a mellény vagy szvet- ter, szintén a szék karfájára téve; majd az inget kell végül rájuk teríteni, úgy, hogy ráncot ne vessen. A kiskabát helye akasztó vállfán a beépített szekrényben van, a benaftalinozott télikabát mellett. Szellőztetni is sokat szellőztetett a leánya. Az ilyen lakás, mondogatja, nagyon beveszi a szagokat. Ezért aztán a pipával is volt egy kis huzavona. Amíg az öregember kint járt-kelt, elintézte a pipázást odalent a kapuban vagy az utcán. De később leszokott róla. Ennek nagyon megörült a család. Megdicsérték az akaraterejét, hogy ennyi idő után is el tudja hagyni a pipát.

— Csak ártott vele az egészségének — mondta a veje. — Látja, mi sem dohányzunk, pedig a legtöbb városi ember cigarettázik.

Az elején, amikor idejött, szeretett kiállni a kapuba. Órák hosszat nézte a jövő-menőket, a sűrű, szakadatlan forgalmat, az emberek és autók áradatát.

126