Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Farkas Imre: Mályvás a folyón túl (elbeszélés)

Nagy csend, Rosta igazgató úr szomorkás mosolya, anyám a legszívesebben elbújdosna szégyenében.

„Nem kellene azért papnak menni. A szeminaristák közül se mindenkit hív szolgálatára a Jóisten.” — mondta csöndesen, de elképedve a főtisztelendő úr.

—• Mit lehet kezdeni annyi dinnyével? Alig értek hozzá valamit — tűnődtem.

— Bolond vagy — nevette el magát jóízűen Sándor. — Kiadod felesbe. Annak, aki érti. Két holdat. És amikor beérik, eladod a termést a földjén. Más is jól jár, te is boldogulsz.

Elemi iskoláim végéig még egy alkalommal szóba került a jövőm. Rosta igazgató úr állította meg az utcán anyámat:

„Kár ezért a gyerekért, Káplár néni. Gimnáziumban volna a helye.”

Egyetlen bátortalan kísérletre futotta erőnkből.

„Ha esetleg maradna hely. Ha a városi gyerekek be nem töltenék” — mondta anyámnak fejcsóválva egy piacnapon a polgári iskola igazgatója.

De ekkorra úgy elrontottam én a dolgomat a Jóistennél azzal a bajnoksággal, hogy se a Rosta igazgató úr imádságát, se az én könyörgésemet meg nem hallgatta.

Ebédig, hogy megszolgáljuk a serpenyőben sütött, tükörtojással körülpety- tyegetett füstölt sonkát, bérjegyzéket készítettünk. Ezután Lovasi, még mielőtt elindult volna az átadási-átvételi ceremóniára, firkantott néhány sort egy papírra. Ceruzájával felgöngyölte, ujjaival benyomogatta a papírhengert, s megparancsolta a hozzánk hasonló korú, borotválatlan kocsisnak, vigye el Stanka bácsihoz. Mondott még valamit, amire a küldönc kedvetlenül bólogatott. Távolabb álltam, nem hallottam, miről beszélnek. Nem is figyeltem rájuk. A mály- vási erdő vázrajzával barátkoztam a megeredő hóesésben.

Ágaskodó, pohos vaddisznóra emlékeztetett az üzemi térképről indigóval átmásolt rajz. A disznó fülétől a farkáig húzódó dupla vonal a folyót jelképezte. Még egy kis szigetet is találtam a határ közelében. Az állat farkának csak a fele esett itteni területre, a vége a szomszéd országban fickándozott. A hátsó lábak és a has háromszögében, kívül az erdő határán, a Dani-major, a disznó tokája alatt a Sivó-tanya bújt meg.

— A far a hátsó sonkákkal Kosa Andrásé, ezt hívjuk Keszinek — bökött a vázrajzra Lovasi. — Az első lábak, a gyomor, és a has Varjú Péter birodalma, ez a Sólymos erdő. A fej, a toka és a mar, Dúkerék. A te kerületed. A komp a disznó fülétől indul. A gerinc, le egészen az állat testének a közepéig, az enyém. Ez Mályvas. És az enyém az egész terület adminisztrációja, meg az erdőgondnokság óhaja-sóhaja. Meg vagy elégedve?

Lehettem, hiszen Sándor, az arányokat tekintve, csaknem akkora területtel bajlódott, mint mi külön-külön. Ehhez jött még az egész erdőtest munkáinak az összehangolása, irányítása. S az ő gondja volt még a csemetekert és a központi rakodó.

— Sokat vállalsz.

— Majd segítetek, ha fulladoznék — mondta nevetve, de nem vette komolyan, hogy belefúlhat.

A hóesés amolyan utolsó, kiadós tavaszi hózápornak látszott. Nagy, nedves pelyhek potyogtak szaporán. Surrogó, seppegő hangokkal telt meg az erdő. Amikor meg a fülkagylónkba hullott egy-egy nagyobbacska pehely, mintha

119