Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - Farkas Imre: Mályvás a folyón túl (elbeszélés)
A gumicsizmás ember a kutyákat uszította; a szürkekalapos két kézzel kapaszkodott az ágaskodó ló zablájába; a halász zajosan csapkodta evezőjével a vizet, és mint a szőke lány, épp úgy hujjogatott. A rémisztő hangzavar, de még a komp deszkáin toporzékoló kanca dübörgése sem riaszthatta meg a vízi ragadozót, mert nem a gácsér nyert teret a halálos hajszában. Hiába taposta a vizet, nem sikerült kiemelkednie, hogy hihetetlenül gyors szárnycsapásokkal elérje a partot. Kétségbeesett vészkiáltásokat hallatva merült a víz alá. A komp utasai izgatottan találgatták, miféle vízi szörny ragadta el a kacsát. Gyanakodtak vénséges csukára. Vélték pézsmapatkánynak. A szőke lány azon erősködött, hogy csak óriási harcsa lehetett. Bizony, már többször is megesett, hogy óriásharcsa ragadta el a libájukat. Lehúzta a víz alá, s többé sosem látták. A révész beakasztotta a húzófát a drótkötélbe, s mialatt egyenletes tempóban mozgatta a kompot a folyón át, többször is kijelentette, majd elintézi ő azt a dögöt valamelyik holdas éjszakán. Csak a halász hallgatott rejtelmesen. pedig tisztán eljutott hozzá a vita. Megtört egy ágat a rablás színhelyén, lehajtotta a vízig, majd újra a sodrásra irányította csónakját. Mire utasaival a komp kikötött, eltűnt a folyókanyarban, pedig a legtöbbet ő mondhatta volna a titokzatos hajnali ragadozóról. A szekér nekivágott annak az útnak, amelyen én jó fél órával előbb végigballagtam. Utolsónak a kisfiú és a szőke lány iramodott utána, mert a révész azt akarta, hogy a gyerek begombolja az inge nyakát. Előbb ő kísérletezett, de végül is a szőke lány fejezte be a gombolást. — Szűk ez az ing — mondta, s rám nézett. Rám! Csinosnak találtam. Nem egyedül azért, mert az arca belülről sugárzott. Számomra a megfoghatatlan érzelmi képek néha többet jelentenek a valóságnál, most mégis a iánytest érzéki hatalma győzött. Formás lábai kitöltötték a rövidszárú csizmát, a bekecse pedig úgy domborodott, mintha takaros cipókat rejtett volna alája. —• Hiába mondom nekik, hogy szűk — sziszegett a gyerek. —- Kicsit szűk, de még jó — csitította a révész. S nézte mosolyogva, amint a lány kezébe kapaszkodó gyerek futtában is egyre tekergeti a nyakát. — Jó reggelt! Észrevett már korábban, de úgy tett, mintha ekkor figyelne fel rám először, — Aggyon isten! — mondta nehézkesen rágva a szót. Ezen nem is lehetett csodálkozni, mert világoskék szeménél csak hófehér új fogsora illett kevésbé barnára cserződött arcához. Nem hordhatta hosszabb ideje azokat a fogakat, mert amint beszélt, olyan zörejek hallatszottak ki a szájából, mintha maréknyi aprócukrot terelgetne a nyelvével. — Kihez van szerencsém? — kérdezte a helyzethez nem illő, finomkodó stílusban. — Ide helyeztek Mályvásra. — Csak nem az új erdész úr? „Hogy most nem lehet itt az apám!” Akár láthatatlan tanúként is, amikor először szólítanak úrnak!” Mit nem adtam volna, ha legalább egyszer megjelenik dicsőségeim színhelyén! Oly rövid pányvára fogta őt az élete, az állandó jelenlétet parancsoló szegényemberi sors, hogy eredményeink ünnepélyes számbavételéhez sosem vehette elő a vakablakból a borotválkozó tükröt. 113
