Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám - Farkas Imre: Mályvás a folyón túl (elbeszélés)
FARKAS IMRE Mályvás a folyón túl Álldogáltam a folyó partján, és ritka időközökben kiáltottam egy nagyot: — Rééévész... révééész... A túloldalon falkányi kacsa úszkált a komp körül. Mozdulatlan testtel, kecses nyakkal kerengtek a termetes alkalmatosság sodrás alatti oldalánál. Néha percekig tótágast álltak, gyakran a víz alá is lemerültek, oly hosszú időre, hogy már arra gondoltam, vissza sem térnek többé. Különösen egy barna fejű, a szeme körül fehér karikát viselő fiatal gácsér volt elemében. Előbb gyors, kiszámíthatatlan rohangálásba kezdett, majd mintha fel akarná borítani társait, feléjük iramodott, hogy az utolsó pillanatban alájuk bukva máris a hátuk mögül kerüljön elő. — Hahóóó. . . hahóóó... Lent várakoztam a rév deszkadobogóján. Szemben velem a komp a túlsó oldalon. Tulajdonképpen nem bántam, hogy késik a révész, annyi új megfigyeléssel gazdagított ez az első reggel. Balról még sötéten, apró neszeket indítva jött felém a folyó, de a távolodó, halkan meg-megcsobbanó víznek már jól látszott fodra, szövete. A magas partról fűzfák hajoltak a meder fölé, átellenben, a folyó homokzátonyos, sekély vizében csókák fürödtek buzgón. Mögöttük, a töltés keleti vonulatán mind világosabb lett az ég, majd nemsokára a nap is feldugta a fejét. Sárfa felől vonatrobogás hallatszott. Arra a gondolatra, hogy az én hajnali motorom indult vissza, múló magányosság érintett meg. A pufók arcú, szakállas erdőgondnok ajánlotta, hogy reggel érkezzem, mert sötétedés után a révész nem szívesen száll vízre. Sok mindenféle ember járkál ám a határ mentén. Sócsempészek, hazatérő háborús menekültek, fogságból elbocsátott katonák, meg mindenféle gyanús alakok. Senki sem kívánhatja Szíjártótól, hogy veszélyeztesse az épségét vagy éppen az életét. Már első látásra sem tetszett nekem. Apró szemei figyelmetlenül villantak elő szőrmók arcából, hadarva beszélt, s miközben terjedelmes fenekével az íróasztalon szánkázott, engem még hellyel kínálni is elfelejtett. Intézkedett, állítsák ki a papírjaimat. — A mályvási erdőre megy. Reggel érkezzék! Érti? Vagy átmászhat a drótkötélen — mondta, és kegyben elbocsátott. Megtettünk mindent odahaza, hogy elfogadható külsővel jelenjek meg első munkahelyemen, ám ahogy nézegettem magam, szemben a mindegyre fényesülő vízzel, a külsőmre már nem voltam olyan büszke, mint induláskor. Fakó, zsi- nóros erdészkalap, nagykockás flanelltakaróbói szabott, eléggé szűk felsőkabát, pantallóból hamarjában átalakított, sárgásvörös színű buggyos nadrág, s a gyakori mosásban kitágult, ráncosodó, zöld térdharisnya. Egyedül vízhatlan bakancsom tündökölt hibátlanul, ám a megviselt holmik társaságában épp ez a tündöklés volt a legárulkodóbban illetlen rajtam. „Bárki nyugodtan nézhet sócsempésznek is” — gondoltam hüvelykujjamat a degesz hátizsák vállszíjjai alá préselve, amikor csobbanásokra lettem figyelmes. 111