Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)

1975 / 2. szám - Káldi János: Meg-megjönnek (vers) - Káldi János: A velem hegyoldalon (vers)

Amikor még nem volt tavasz sem, csak szomorú, szép, szürke egyformaság, s nem csíkozták szüntelen az időt a nappalok és az éjszakák.

Ó, örök csönd, mely leszel akkor is, mikor széthulltak már a holdak, csillagok, s nem lesz emlékezet se, dal se, s egyetlen szív nem dobog.

Ö, anyai, ölelő, nagy-nagy csönd, amely tovább élsz, mint minden fénykörök, gyógyítsd meg az én bús fejemet, amelyben sokszor már egy gyár zörög.

Fogj meg engem és ne engedj tovább, mert jó itt lenni, hol áldott nyugalom él, s nem csapkod a zörejek ága-lombja, s a szív se más, csak egy szelíd falevél.

Mégse, mégse, el innen a világba, hisz e fájóan-mély csönd már fél halál, időleges nemlét, temetkezés.

Vissza, vissza oda, ahol vígan zúg a táj!

Vissza, vissza az újságok közé, ahol telefon cseng, ahol jóbarát szólít, s ahol a mindig-mindig új hír lengeti meg sose látott lobogóit.

Vissza a zizegő, meleg köznapokba, ahol az értelem küzd és rendet teremt, kint a nagyvilág gubancos mezőin, s az emberszívekben is, odabent.