Életünk, 1975 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 1. szám - GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM - Dénes Zsófia: "Földön fut a füstje, égbe hat a lángja" Levél Tatay Sándor új könyvéről
bennem Győr-Sopron földje (Soproné!) — és hogy megmaradjak a Dunántúl— Pannónia ürítem-poharam ünneplésénél, hadd írjak az Életünknek egy bakonyi író legújabb könyvéről, könyvéből kitetsző egyéniségéről és művészetéről. A Meglepetéseim könyve kötetről beszélek. A könyv új, de az író ismert. Az Életünk közönsége kitűnően jól ismeri, hiszen elindulása óta kimagasló munkatársa: Tatay Sándorról beszélek. Mindazt pedig, amit a vasi földről elmondtam, mindazt, amit Pannóniáról magamba gyűjtöttem, elmondhatom Tatay világáról, írói és emberi egyéniségéről is. Őrzi szűkebb hazája legősibb földi és égtáji hagyományait, mégis annyira haladó emberséggel és írósággal (költészettel!), hogy meséje, csodálatomra, időn- kint átsiklik, átsurran szürrealizmusba, álomba. De ezt hogyan is cselekszi! Olyan természetességgel, ahogy az iskolába még nem is járó gyermek elmondja, ami vele történt, és közben nem veszi észre, hogy hol nem beszél már valóságot, hanem álmot — a légvárat, ami kiegészít — és ami az ő számára abban a pillanatban kézzel fogható valóság. És ezért nem akart és nem csinált ez a valóság feletti lebegés a szövegben, hanem valami, ami a gyermek átélt világából szinte természetesen emelkedik a magasba. Olvasom a szöveget. A szöveg elámít gazdagságával, mennyire tudja, ismeri ez az író, aki falun született, minden falusi, mezei, réti, erdei, magyarföldi tárgy, szerszám, gabonaféle, fűszál, dudva, ruhanemű, szertartás és belső érzés nevét, helyénvaló használatát. Milyen dúsgazdag ez a szótár, amelyet sohasem lehet tanulni, csak éppen vele lehet születni. De ki tudja ezt szöveggé szőni? Milyen alig-alig kevesen. A könyvnek nincs meséje. Még kevésbé sztorija. Az ilyen világban nincs sztori. Egy még betűvetés előtti kisfiú élménygazdagsága Bakonytamási falu világegyetemességéről. A kisfiú apja evangélikus lelkész. Ha fürdik a patak medencéjében, fekete felsőtrikót és klottnadrágot visel, míg a falubeliek végigfutó csíkos trikót. A kisfiú, Sándor, a lelkész hét gyermeke közül egyik legfiatalabb. Hogy ez a kisfiú mit mível és mit nem mível, amíg körülbelül fel nem nő, minek örül, mitől fél, mitől borzad és miért és hogyan szereti az életet, ezt tudjuk meg a könyvből. Benne van a tisztánlátása, az életrevalósága, a naivitása, a tanulatlansága és az ösztönös embersége mindvégig. Az első világháborút a serdülő fiú még megéri, hogy erős szenvedéllyel gyűlölhesse a mészárlást. Szerelem nincs az ő induló életében. Csak a végén jelenik meg a szimbólum, hog5'' egy kislány — ki tudja honnét jött, de egyszerre csak ott van — megfosztja minden pántlikájától, kokárdájától, apró kavicskincseitől — és a fiú ettől sugárzik. — Semmid sincs már? — súgta a fülembe. — Nincs semmim. — Ezt nem keserűen mondtam, hanem inkább boldogan és büszkén, mint aki megtisztidva készen áll az üdvösségre. Ügy éreztem, fel tudnék szállni a magasba, ha akarnék. De minek, ha az üdvösség itt van? Meg lehet tapintani kézzel. Ezek a könyv utolsó mondatai. Mindvégig ilyen. Földön fut a füstje, égbe hat a lángja. És még valamit tud ez a könyv, amit nem lehet megtanulni. A sorok fölött mindvégig illata van. Föld és mezei virág, zöldellő fű és bakonyi patak illata. Elámít, megfüröszt, tiszta leszel tőle. Hogyan csinálja ezt Tatay? Nem tudom. De ez az éppen, amit nem lehet csinálni. (Móra Ferenc Könyvkiadó, 1974) DÉNES ZSÓFIA 95
