Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám - TANULMÁNY - Pongrácz István: Visszatekintés a Petőfi-centenárium francia irodalmára
is eljárt az összejövetelekre. Itt szokott felolvasni Petőfi-verseket Henri e-Fré- derie Amiéi is. Bouviert emlékezetében feledhetetlenül megmaradt egy est 1878-ból vagy 79-ből. Hogy akkor melyik verseket olvasta fel Amiéi, már nem tudja. De tisztán emlékszik arra, hogy a versek a magyar teológust oly lelkesedésre ragadták, hogy elszavalta magyarul a költeményeket a baráti kör igen nagy örömére. Hogy ki volt ez a magyar diák, már azt sem tudja. Csak arcára emlékezik, de nevét elfelejtette. Száz év távlatából nekünk, magyaroknak milyen különös hangulatú és szinte felemelő ez a kép! Egy késői francia szalon, ahova Petőfi költészete visz gyújtó lelkesedést, s benne egy magyar diák, aki ismeretlen marad, mint Petőfi halála. .. — o —■ Miközben ezt a széleskörű ünneplést jogos nemzeti örömmel szemléljük, szükségszerűen fel kell tennünk azt a kissé hangulatzökkentő kérdést, hogy vajon ennek a nagy Petőfi-kultusznak hátterében nem rejtőzött-e valami „érdekpolitika”. Ügy értve, hogy vajon mindez őszinte irodalmi lelkesedés, eszmei rokon- szenv volt-e, vagy nem egy esetleg soviniszta francia hangulat megnyilvánulása-e a „németellenes Petőfi” időszerűsítésével? Ha a hivatalos nemzetközi politika objektív realitását vizsgáljuk (mivel a sorbonne-i ünnepély szinte „hivatalos” volt), és ehhez felhasználjuk Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919—1945. (Bp. 1969. Kossuth K.), vagy: Godó Ágnes: A Horthy-rendszer nemzetközi és katonai helyzete 1921—27-ben. (Hadtört. Közi. 1961. 2. sz. 544—587), vagy: Nemes Dezső: A Bethlen-kormány külpolitikája 1924—26. (Századok. 1959. 5—6. sz. 844—870.) című tanulmányokat, sőt ha a sorbonne-i tanulmányaim alatti személyes tapasztalataimra és keserű élményeimre is hivatkozom, tudomásul kell vennünk a történelmi tényt, hogy a centenárium idejében s még jóval utána is a hivatalos Franciaország egyáltalán nem szimpatizált a németek oldalán vesztes Magyarországgal. Vagy még ha számításba vesszük azt is, hogy egy kormány hivatalos politikai irányvonala nem mindig (azonos az országos közvéleménnyel, akkor is valóságot fedően fogalmazta meg Sőtér István a keserű igazságot, hogy: „A trianoni béke idejére végképp elveszítettük már azt a közvéleményt, mely valamikor oly lelkesen tüntetett Kossuth és Magyarország mellett”. (Magyar-francia kapcsolatok. Bp. 1946. Teleki Int. 172. o.) Petőfi jubileuma egyrészt a régi magyar-francia rokonszenvet élesztette tehát fel, de nem volt mentes ez az ünneplés torzító értelmezésektől sem. A „központi” ünnepség hatása alatt majdnem minden újságban és folyóiratban jelentek meg cikkek Petőfiről, melyek a „nagyok” ismertetésein alapultak ugyan, de amelyekben már megnyilatkozik helyenként a francia burzsoázia jellegzetes közhangulata is, a németellenesség, a francia vonatkozások túlhangsúlyozása stb. Bár ezekről is rögtön meg kell mondanunk azt az igazságot, hogy az egészhez viszonyítottan szinte jelentéktelen kis részleteket tesznek ki. Mindezek illusztrálására bemutatok néhány jellegzetes példát: P. E. G. Ré- nier írja a Le Petit Journal 1923. jan. 26-i számában, ahol Petőfinek és feleségének arcképét is közli, hogy: „Nemcsak a természetnek, a szerelemnek és a szabadságnak volt nagy költője, hanem barátja és lelkes csodálója volt Francia- országnak is. Imádta romantikus költőinket és a chansonnier-ket, Lamartine, Hugo, Béranger számára istenek voltak, s a nagyszerű francia forradalomhoz 60
