Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám - KÖSZÖNTÉS - Szilágyi István: Kós Károly születésnapjára
A Kós Károly pályakezdését megelőző évtizedekben Európa-szerte az eklektika volt az uralkodó, elfogadott stílus. Akik tarthatatlanságát felismerték, a történeti építészettel való teljes szakításban látták a kiutat. Magyarország számára elsősorban Ausztria művészeti élete szolgált például a szabadság bűvöletében megtett első, bizonytalan lépésekhez. Csak kevesen voltak, akik önálló utat akartak és tudtak járni. Közülük elsősorban Lechner Ödön emelkedik ki, akinél a szecesszióval beköszöntő felszabadulás szelleme a magyaros építészet tudatos kereséséhez vezetett: „Magyarországra nézve fontos a formanyelv, mert mi, akik idegen nyelvünkkel nem tudjuk magunkat megértetni, csupán a külön formanyelv segítségével vagyunk képesek magunknak külön kultúrpozíciót és egyéni érvényesülést teremteni az európai népcsaládok ölében... A magyar nemzeti stílus igenis megvan a magyar népnél. A járatos szem hamar megtalálja jellegzetes vonásait. Abban a szűk körben, ahol a nép díszítő kedvét éli, bámulatosan kifejlődött és meghatóan konzerválódott e formanyelv mind a mai napig. Nekünk ezt a magyar népstílust meg kell tanulnunk, mint valamely nyelvet. Ki kell találnunk szabályait, bele kell mélyednünk sajátos szellemébe, hogy majdan, mint kultúr- emberek, belevigyük a formák szellemét a mai kor nagyobb, fejlettebb, sőt monumentális építő feladataiba...” Lechner munkatársa és követője, a modern európai építészetben is jelentős Lajta Béla, elsősorban mestere szelleméből bontja ki architektúráját, de Lechner hatása a fiatalabb generációnak talán egyetlen tehetségesebb tagja felett sem múlt el nyom nélkül. Ha ez a felfogás tovább is élt, és másirányú kísérletek ■— például Medgyaszay István vasbeton építészetének — elindítójává is vált, az utódok kezén egyre inkább elsilányult, hiszen alapjában véve egy zseniális művész utánozhatatlan sajátja. A Lechner utáni generáció másik csoportja erdélyieknek nevezhető. Tho- roczkai Wigand Ede és a „gödöllőiek” után-mellett ott van egy nagy tehetségű évfolyam: Kós Károly, Zrumeczky Dezső, Györgyi Dénes, egy ideig Kozma Lajos és mások is. Kós 1907-ben kapott diplomát a Műegyetemen. Már korábban, hallgatóként feltűnt tehetségével. Harmad-, negyedéves korában minden főiskolai pályázaton díjat nyert. Önálló tevékenységét Budapesten kezdte, ahol hamarosan szebbnél-szebb feladatok várták. Első komoly megbízása az óbudai református parókia és imaház volt (1908—1909, Zrumeczky Dezsővel), s ezt követte — hogy csak a nagyobbakat emeljük ki — a zebegényi róm. kát. templom (1908—1909), az állatkerti pavilonok Budapesten (1909—1910, Zrumeczky Dezsővel), a Városmajor utcai iskola ugyanott (1910, Györgyi Dénessel), a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (1911—1912), a Monostori úti református templom Kolozsvárott (1912—1913) és sok más épület, terv és pályázat. Aztán jött az első világháború. Kós Károly Erdélyben maradt. A hamis illúziók szétoszló ködéből kibontakozó új valóság számára nagy áldozatot, az építész pálya gyakorlati befejezését jelentette, de egyúttal új feladatok vállalását is Erdély kulturális életében. „Egyre közelebb a szóhoz”, és más kifejezési eszközökhöz, amelyek életének ezt a szakaszát mássá, sokrétűbbé és mégis egységessé teszik, s amelyből az építész látásmódja, ökonomikus szűkszavúsága, választott tárgyát szolgáló agitatív ereje továbbra sem hiányzott sohasem. 52
