Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - Jung János: Apánál (elbeszélés)
JUNG JÁNOS Apánál Bérházak közötti, kórháznak meghagyott barátságos épület. Bizonyos napokon sokszor nyűik kapuja; lecsöndesedett, lélekben szorongó, egymással feltűnően udvarias emberek csoportja 'látogatja betegeit. Fehér hajú néni, kezében teli táska, győzködi az udvari lépcsőket, nyomában fiával, aki már szintén nem fiatal. Végre vasárnap van, amikor is együtt érkezhetnek... Ha nem jön közbe valami, például: túlórázás a gyárban, amely rögtön hétköznapivá változtatja az ünnepet, vagy éppen valamilyen oknál fogva kötelező vendégeskedés. (Mert kinek is van ma ideje és energiája csak a beszélgetni? Akkor már inkább a tv, az (legalább beszél helyettünk, meg villog. Aztán szórakozni is kell, nem? Mindegy, hogy hol, miiképp, csak elmondhassuk: szórakozni voltunk, és hogy milyen jó volt!) A férfiak fenn feküsznek az emeleten. Talán nem is ér sokat a beteglátogatás, gondolja a férfi. Mit tud tenni a hozzátartozó is? Sajnálkozni, nagy és direkt természetességgel. Ez az, ami egyből kiszaladhatna belőle, és ez az, aminek oly kevés értelme van. Inkább mond valami vigasztalót az agynak és átadja az édességet a gyomornak. Régi gondolata jut eszébe: az emberek tulajdonképpen hiába beszélgetnek egymással, hiszen annyira sablonosán, vigyázva fogalmaznak, olyan óvatosan kerülik a lényeget, hogy ami valóságosan megmarad, az már ijesztően fölösleges, csupa mellékzön- ge. Néha az idő kevés, olykor a társaság nagy ahhoz, hogy szabad utat kapjon az őszinte érzelem az elmén át. És egyáltalán: nem vagyunk hajlandók mélyebbről megnyilatkozni, csakis a felszínről. Talán ma is a levél a legközvetlenebb, a legteljesebb megnyilatkozási forma, amelyből mindenkor kiolvasható néhány lényeg is. Miért nem levelezünk hát gyakrabban? Csak nem mondanivalónk nincs? ... Sajnos, az egészségeseknek idejük nincs a levélíráshoz, a betegek állapotuk miatt nem képesek még olvasni sem. A bentlakók nagyon várják már övéiket, de szívesen nyugtázzák az idegenül is ismerős arcokat; egyre közelebbinek érezvén az időt, amikor ők sem maradnak árván, elhagyatottan. — Csókolom, apa! — Megjöttetek? — szól a sovány arcból kimosolygó száj. Felkönyököl a hófehér és fésületlen hajú beteg egy percre, az öröm jelét mutatja, azután mindjárt visszahanyatlik. A felnőtt fiú hallgat, hogy minél több tényt mérhessen föl a szemével, vagy hogy ne neki kelljen megkérdezni az öbligát „Hogy vagy?”-oit. A beteg dob magán egyet; a lehető legpanaszosabb arckifejezéssel és könnyes szemekkel tekint látogatóira. — Nem jó itt... bántanak, még meg is ütnek... szidnak, azt is mondják, dögölj meg... ne adjatok ám nekik, nem kell adni... csak a pénzt szórnátok... Egymásra néz anya és fia. A férfi közelebb megy az ágyhoz. — Ne képzelődj, apa, nem bánt itt téged senki — a beteg elfordítja fejét, ajka mozgásán 508
