Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 6. szám - Benkő Károly: Gyűlölködők (elbeszélés)
S néznek rtám, a Dezsőre, aki talán valami újat tud mondani, amit még ők nem tudnak. Szólok, mert muszáj: — Nem vitt mást, csak a magánvalót... Erre kitör az öregasszony: — A ti Mariskátok se hall, se lát... Anyátok is olyan volt... Elvette az a férfi az eszét... — és dűl belőle a szó. Közben ismerkedem a családommal, a Dezső családjával. Dezsőnek az apja fia az öregnek. Dezső nővére egy hete szökött Győrbe a férje után, akit az öregek, ebből a magas hegyi hodályból, elmartak a felesége mellől. Marislka férjét az öregek ki nem állhatják. ■— Apátok is otthagyta azt a kis földet. A gyár! Hát már a 'lányának se volt élég a magunkfajta? Figyelek: a két öreg körül negyven éve megállt az idő. S kezdek büszke lenni Mariskára. Egyenes, (bátor (asszonyka lehet. Az öregek megosontosodtak, senkit sem szeretnek, még egymást sem. Felállók. Az öregasszony a szemét törölgeti, s végigmér tetőtől talpig: — De megnőttél, te Dezső ... Tudod, mikor láttalak utoljára? ... Még öl- bevaló vditól... Hát az legalább húsz év. És se ölelés, se csók. Én ugyan nem kívánom, de talán Dezsőnek jól esett volna. Csakhogy a haszontalan már húsz éve késik. Elmarták maguktól a gyerekeket és gyűlölködnek. Rég nem tették be a lábúikat a városba ebből a hegyi fészekből, de a város közelebb jött. A gyárkémények egy magasságban emelkednek ia tetővel, s »benéznék a pinceablakon. Szinte körülölelik a hegy derekát. S ebben az ölelésben talált boldogságot a Mariska férje és a Dezső apja is. A fiatalok ia maguk útját járják, s nincs aki irt tenne az öregek sebére. És a seb üsZkösödik ... Kicsi »a szőlő. Már nem hagyom itt. Szeretem a kész munkát. A hegy forró, mint a katlan, s az égen vastag felhők gyülekeznek. Vihar készül. Az öreg a pince előtt áll s az eget nézi. Szidja a felhőket. Éppen olyan elégedetlenül, mint Mariskát, vagy Dezső apját. Hallom, már egymást is szidják az időjárás miatt. Most már értem, miért nem jött a Dezső. A két öreg áll a pinceeresz alatt, s gyűlölködve néz az aszfaltos útra, a városra, »ahol közel tíz éve nem jártak, »aztán az öregasszony sebesen eltipeg, menteni a vihar elől a csavargó kotlót meg a csirkéket. De hát mit tehet erről a forróságtól kókadozó szőlő? Naponta esik az eső, itt bújkál a levelek között a peronaszpóra. Permetezem hát a zöld leveleiket a Dezső nevében. Hadd legyen az ősszel kövér a fürt a tőkén, nyalás a bor a hordóban. Hátha összekoccan egyszer a gazdám pohara a győri munkáséval, és szent lesz a béke. Késő délután indulok le »a hegyről. Már jól lent járok a lapban, amikor újra hallom az öreg hangját: — Hóéé!... Dezső. Mondd meg apádnak, írj»a meg annak a lánynak, hogy még mindig visszajöhet... Legyen esze!... De el ne feledd, Dezsőőő!... Nem, nem feledtem el. Itt van, megírtam. Bizonyára Dezső is olvasni fogja, aki aligha irigyel engem, hogy naphosszat helyette permeteztem. Megvallom, én sem irigylem Dezsőt. Parázs veszekedés kerekedik a hegyen, ha egyszer találkoznak: nem fogják felismerni. 504
