Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - SZEMLE - Takács Péteér: Cs. Nagy István: Olimpiász
Cs. Nagy István: Olimpiász Harmadik verseskönyve Cs. Nagy Istvánnak az Olimpiász című kötet. A Magvetőnél jelent meg a költő közelgő 50. születésnapjára. Három kötet, immár három évtizedes költői munkásság summájaként — különösen ha figyelembe vesszük azt is, hogy a második, vaskosabb kötetébe, az Emberi ábécébe (Magvető, 1972) szinte maradéktalanul beépítette első kötetének verseit — nem árulkodik az ihletettség állapotának mindennapos jelenlétéről. Az epigrammák számát is tekintve, könnyű lenne a legkézenfekvőbb következtetést mondani: szűkszavú, kevés-versű költő Cs. Nagy István. Igen ám, de az állítás ellen maga a költő tiltakozik. Első könyvének, a Csak az a hűség címűnek az utószavában írja: „versben már publikáltam több kötetnyit”. A tények arról győznek meg bennünket, hogy elég gyakran kényszeríti alko- tásra az ihlet jelenléte. Az Olimpiász 85 verséből harmincöt 1971-ben, huszonegy pedig 1972-ben íródott. Volt verse, legújabb kötetébe kívánkozó, még 1949-ből, több is az 50-es és 60- as évekbeli. Nem a versek hiánya tehát, inkább a megjelenés ritkasága okozza, hogy az indokoltnál kevesebbet szólunk Cs. Nagy István helyéről, szerepéről napjaink irodalmi valóságában. Természetesen tudjulk, hogy a verstermés mennyisége vajmi keveset árul el a költő irodalmi értékéből, legfeljebb az alkotó személyiségének a megközelítéséhez ad némi segítséget. Cs. Nagy István esetében azonban erről is le kell mondanunk. Egyedül a megjelent, kötetbe zárt versek alapján bogozhatjuk költészetének természetraj zát. A legszembetűnőbb vonása ennek a költészetnek a szűkszavúság, az epigrammái tömörség, a csattanók keresése, a gondos, míves forma, a nyelvi csiszofiiság, a játékosság, a nyelvi leleményekben való tobzódás, a komor, olykor végzetes helyzeteket is derűssé oldó szemlélődés. A formai szigor határozottan előnyére válik verseinek. A hagyományokhoz való ragaszkodás, szerves igazodás a már megteremtett esztétikai értékekhez egyébként jellemzője Cs. Nagy Istvánnak. Gyakran bukkanunk verseiben József Attilától, Aranytól, Petőfitől, Juhász Gyulától, Bdbitstól „visszajáró” sorokra, mondattöredékekre: a Csombormenta című költeményben Arany balladájának a muzsikája zenél: „Siralmát pengi, sírván pengeti...”. Ki ne érezne rá első olvasásra, hogy a Munkadal utolsó szakaszának első sorával — És fölindulnak a testvéri tankok — a József Attila költői elkötelezettségével való szoros rokonság-vállalást óhajtja hangsúlyozni. Hasonló példákat idézhetnénk a Szeptember, Hegészo sírjánál és más versekből. Nem akarattalan, nem tudatlan kölcsönzések ezek. Tudatos esztétikai „fogás”, elkötelezettség és egyben gondolati, esztétikai példakép-vállalás is Cs. Nagy István költészetében, mélyhez hasonlókat már korábbi köteteiben is alkalmazott. Előnye éppúgy nyilvánvaló, mint hátránya. Ha a vers hangulatába, tartalmába szervesen beleépülnek az elődöktől kölcsönzött motívumok, esztétikai gazdagodás tanúi lehetünk. Cs. Nagy Istvánnak legtöbbször sikerülnek az ilyen jellegű megoldásai. Legszebb példa erre a Babitsi felosztás című vers, ahol egy vers-magból új, gondolatisággal telített epigramma született: „Egyik rész munkára, másik temetőbe” — csak az a harmadik hiányzik belőle. 474
