Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - SZÍNHÁZ - ZENE - Mátyás István: Hogyan lehet és kell élnünk?
Gerencsér Miklós nemcsak feltette a kérdést — hogyan éljünk tovább? —, hianeim válaszait is rá. A nyugdíjas kőműves ugyanis, látva, hagy szavakkal nem tudjia .meggyőzni :az eladás mellett toardaskodófeatt, saját életét teszi meg végső érvként a tisztesség, a becsület védelmében. Az ő tragédiája döbbenti rá a családot: fel kell adná iaz önzést, megszabadulni a kapzsiságtól,, s megmaradni embernek, a szó legnemesebb értelmében. Ugyaniakkor azt is sikerül az írónak érzékeltetnie, hogy iá nézőtér elhagyásával nem szabadulhatunk meg mindnyá- jian ettől a kérdéstől. Miért nemcsak a színpadi családnak kell felelnie rá, hanem az éleit során legalább egyszer mindnyájunknak. Nem ártott volna, ha valamivel többet megtudunk a színpadi családról, a tagjai között korábban (kialakult kapcsolatokról, lámáikor még csak épült a ház, vagy csupán tervezték laz építését. Azt sem fogadhatom el általános érvényűnek, hogy csak az erőszakos, életet kívánó megoldás jelenti ilyen esetekben a kiutat. Ennek ellenére lazonban egyértelműen örülni (tudok Gerencsér Miklós színművének, mert nagyon időszerű, fontos kérdésekre figyelmeztet, a jó ügy melletti elkötelezettséggel. A mű írói erőssége dialógusaiban van. A rendező, Csongrádi Mária jól látta ezt, s főleg a szövegre koncentrálva, a szerző és a nézők között sikerrel Közvetítve rendezte meg az előadást. TAAR FERENC: SÍRKŐ PÁNTLIKÁVAL A történeteit, amelyet Tlaar Ferenc ebben a művében feldolgozott, sokan ismerhették már; néhány évvel ezelőtt elhangzott rádiójátékként. A Déryné Színház bemutatásában mégis érdekes és újszerű, jól vezetett és meghökkentő előadást láthattunk. Meghökkent lazzai, amilyen hatást kivált — egyébként teljes joggal — a nézőkből. Szinte a végéig nevetünk, mulatunk rajta, hiszen vidám, derűs amit látunk. Csak a végén reked torkunkon a hang, az utolsó jelenetnél kényszerülünk ^lenyelni” a készülődő kacagást. Ekíkor következik be az, hogy egy kicsit még szégyelljük is addigi nevetésiünket. Ez a szégyenkezés lannák a jele, hogy elgondolkoztunk a látottakon, hallottakon. A iműban egy tanyavilágból hivatalosan községgé vált település ia saját temető lététől, az önálló temetkezési jog kivívásától várja még nagyobb „rangját”. A temető mutatja ugyanis egy település múltját — vélik a község lakói és vezetői. Elhatározzák, első halottulknak díszsírhelyet adnak, pompás temetést rendeznek. Ekkor lazonban közbeszól a drámák leggyakoribb „szereplője”, a véletlen. Az első halott iqgy irészegesnék, elzüilöttnek, fialurosszának tartott ember. Elkezdődik a ikapkodás: mit tegyenek, miképpen tudnának kivárni egy szerintük méltóbb halottat?! De Valóiban méltatlan laz elhunyt a díszsírhelyre? Az események nem ezt igazolják. Megtudhatjuk, hogyan tesz valakit szerencsétlenné, szánalmassá, fél- reismertté az emberek közönye, az egymással való törődés hiánya. A falu vezetői is e keserű szájízt Okozó példán tanulják meg, hogy mindenkivel személyesen kell törődniük. A mű Petrik József jól kéziben tartott rendezésében került színpadra, .amelynek következtében a szereplők szerencsiére csaknem mindenütt elkerülték a poénék ihatásviadászó túlhangsúlyozását, amelyre iá szöveg — ez az író hibája —- több helyen is lehetőségiét adott volna. 458
