Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - FIATAL ÉLETÜNK - Háhn Vilmos: Első emelet hét
HÄ UN VILMOS Első emelet hét A liftkulcs unottan fordul alá a zárban. Ahogy közeledik iá felvonó, úgy szaporázom a sluskkdkat, megérkezett, leejtem a cigarettavégeit, ikétszázhatvanöt forintos cipőmmel betakarom, belépek. Hunyorgatvia számolom az emeleteket. vajon eltalálom? négy. . . öt... hat. .. hét... nyolc... ki..., már ia tizediken vágyóik, a lift fürgébb volt nálam, elhúzom az ajtaját, lenézek a résen, szeimibevisong a mélység. Jó lennie lezuhanni, oda le, vagy még annál is lejjebb, hogy senki se lásson, és én se lássak egyetlen embert se, legalább egy hétig, warn, lázárt az sok, mondjuk három napig, igen, az lenne most jó, egyedül, teljesen egyedül. Dörömbölnek, ordibálnak alulról, csukja már be! csukom már, különben is ibecsúkódik magától, csak el kell engedni, elengedem, a folyosót végigfütyörészern, megszokásból, s így megelőzőim a csengetéssiel vagy kopogással járó műveleteket. Mire az ajtóhoz érők, nyitva találom, hiába, ma! nagy úr a megszokás. Mosolyt tutszikolclk laz arcomra, gyermekeim láttán rajtam is marad egy darabig, aztán a táskával együtt ledobom a sarokba, feleségeim köszön, kissé halkan, kissé félve, nem érdeklődik a hangulatom felől, lismer már, tudja, hogy a fizetéshez közeledve mindig ilyen nyomott vágyóik, nézem a gőzölgő levest, tó már ettetek? igen a válasz, a gyerekek“? azok is, lassan belekezdek az evésbe, komótosan kamiálazom a levest, szürcsölök is hozzá, eszeimbe jut, hogy a szüresölésért de sokat kaptam lapámitól aimmákidején. Hátráló gondolataim sorra előkaparjiák a többi kellemetlen-kellemes élményt is a gyermekévekből. Reggelente nekem kellett figyelni a melegedő tejet, hogy ki ne fusson, utáltam az őrködést, de mit tehettem, gyerek voltam, kiszolgáltatott, s mégis jó volt iákkor, ha tehetném, ma is vigyáznám a tejet, no de így jár az, iakd magára szedi az éveket, s csak az vigasztal, hogy más is így van vele, pedig eleinte örültem az évek támadásának, lám, már nyolcadikos vagyok, már van személyi igazolványom, már voltaim úgy lánnyal, aztán a katonaság után szerettem volna megállítani, vagy legalábbis megfékezni laz óvók villanypóznái- niak rohanását, még mindig van a levesből, nem ízlik? kérdezi Eszti, de, bólintok, aztán ott hagyom ami a tányér álján maradt, mindig hagyok laz alján, tudom, hogy hülye szokás, de szokás, próbáltam többször is leszokni róla, nem sikerült. Apu, gyere focizzunk, ráncigái a fiam, hároméves, tejfölös hajú, drundli srác, a homlokán egy függőleges irányú repedés nyoma, (kiesett a hintából, bemegyünk iá já- tákszobábia, akkora, mint a másik szoba, csak éppen iá bútor hiányzik belőle, de mi már (annyiszor meggyőztük magunkat, hogy nem is kell oda bútor, az úgy jó a gyerekeknek, üresen, szóval a dühöngőnék kinevezett szolbálban a lányom épp a babáját altatja, nem is tetszik néki, hogy ott akarunk focizni, az meg imág kevésbé, hogy ia fiam ezért meghúzza a haját, focizunk egy keveset, csöndben, már amennyire lehat, de folyton arra gondolok, vajon kiküldiik-He ezen ia héten Eszti pénzét, mlég ia lányom után jár a gyermekgondozási, s ha nem küldik (ki, akikor mit csinálunk? még öt nap van az én fizetésemig, abban az ötben egy vasárnap, átmegyek a bútorozott szobába, nem találom a helyemet, könyvet veszek 422