Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - Marafkó László: Nyolctól nyolc kettőig
Burtán nézett rám. „Nem, (egyáltalán nem tudtam, hagy ott 'bombáznak. Teljesein véletlenül megy dk oda.” — Igen', tudtam. —• És nem fél? Vian családja? „Tényleg, nem félek? A szorongást sikerült legyőznöm, ahhoz van elég dolga az eimbeinniek utazás előtt, hagy elfoglalja magát. De a félelem? Énről még nem gondolkodtam. A félelemről úgysem lehet gondolkodni. Egyszerűen csak félni lehet. Vagy nem is érdemes gondolkodni, napa. Mert érdemes-e laz ártatlanság majdani elvesztéséről gondolkodni? Persze, ezt csak így utólag tudom.” Pedig figyelmeztettek a félelemre... ... elindulás 'előtt a követségen fogadtak bennünket. — Moot nagyon súlyos a helyzet nálunk. Ezért úgy búcsúztatjuk önöket, mint a frontra indulókat. A frontra indulókat? Ez jól hangzott. A fiatal, egyetemista tolmács ugyanolyan mosollyal fordította a mondatokat, ahogyan azok a mosolygó attasé száját 'elhagyták. Csakhogy nagyon valószúnűtlenül hangzott minden mondat. Ültünk a hús fogiadótereimben, megtérített asztalka előttünk, kint harmincfolkos hőség lágyította laz aszfaltot —■ és a háborúra kellett gondolni. A háborúra, amelyet nem láttam, de a zsigereirnből ismerteim, hiszen anyám akkor hordott ki, amikor az első szőnyegbombázásck kezdődtek. Megpróbáltam könnyednek képzelni magamait, és büszkén mosolyogtam. Bátorság. A (bátorság, megtörténte pillanatában, nem biztos, hagy bátorság, azt utólag szoktuk ráfogni. Erre is később kellett rájönnöm, amikor egy vidéki útról tértünk vissza Hanoiba... ... la kompkikötő 'egy üzem mellett volt, ahol állandóan hegesztettek. Már több órája mstokoflituinlk, várva, hogy felférjünk a következő kompra, amikor pokoli erővel felwijjogtialk a szirénák. Ezt a hangerőt szavakkal úgysem lehet érzékeltetni. A szirénahangot a 'gyomrával érzékeli iaz ember, a felszaladó zsibbadással, émelygéssel. Akkor, ha egy nagyváros valamennyi szirénája ugyanabban a pillanatban szólal meg. Pedig ajkkor már a kocsink eleje fent volt a kompon. Kiszálltam, s a gyomromban valami idegen testet éreztem. A ragyogó hold fényében egy fehér ház virított mellettünk a pálmák árnyékában. Mellette, egy földbe ásott lyukban, laz 'egyszemélyes bunkerben, térdig állt a víz. Ide 'akartak a kísérőink mindenáron beleerőltetni minket. A víz hűvös volt, de a kiszolgáltatottság a veszélyeztetett üzem mellett, bennem vibrált. Ekkor láttam meg az 'asszonyt, kanján a kisgyerekkel. Egy pálmafa alá húzódott, ott keresve menedéket. Igaz, menedék a lyukon kívül nem is vdlt a környéken. Kísérőink változatlanul minket próbáltak meggyőzni a lyuk biztonságosságáról. De ott állt iaz asszony, akinek a gyerekét puszta pálmalevelek védték. A magasból hallani lehetett a gépek zümmögését, messze, a látóhatár szélén a légvédelmi lövegak zárótüzót, amely piros csíkjaival úgy szaladt fel iaiz égre, mint a tűzijáték. A folyó egy hangszóró hangját hozta, újra meg újra ugyanazokat a mondatokat, ideges, parancsoló hangon. 417
