Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 5. szám - Sobor Antal: Húsvéti locsolás
varja a kupalkját, beleszagol, tényleg büdösbe, Ibolyáiba ta van; ennek azért megörül. Ez legalább jó szlag, valódi virágé; iglaz, lalkikora iá szaga, mintha egy kazal ibolya omitamó. Azt ás tudja, hagy Voltán Ági nagyon szereti az ibolyát. Kelletlenül lépdel iá tisztára söpört utcán, és nagyanyja szavai jámlaik a fejében, ahogy oktatgaitta őt napokkal ezelőtt: éppenséggel nem kisgyerek már, aki csák úgy piros tojásért meg mákosklalácsórt jár húsvétikor házról házra; lagányes módon kell megjelennie a lányos háznál. Az egész nagyhóten ált ezt kellett hallgatnia, a noszogatást, hogy Veitinéfchez mindenképpen el kell mennie, az Agnes kedvéért. Tegnap aztán nagyanyjia és anyja istenitiszteleit után bevárta a templomtéren Veltámélkelt, és ott mindjárt meg is állapodtak a bőrükre. Az övéne mint locsolóéra, Agáéra mint meglocsolandóéra. A zöldellő gesztenyék alatt, a hősi emlékmű tövében alkudoztak rájuk, egyre a locsolást emlegetve, lami a legény dolga la lányos háznál. Eközben Ágiival nem néztek egymásra. Ö a hősi emlékmű fcőonoszflánját bámulta, Ági pedig a laJkkcipője orrát nézte. Veltinék kapujához közeledve meglassult, fölnézett az égre. A hiaraingfcon- diulásra galambok röppentek el a toronyból. Irigyelte őket. Tekintetével körözésüket követte, aztán röpltük hosszú ívét, amint elhúztak fölötte, valahol távolabb leszálltak a fák közé. Veltinék kutyájia kiszaladt elébe; fcörbeugrálja, valósággal tuszkolja befelé. Mintha őt is beavatták voinia ebbe iá loicsolkodáslba, kíséri laz udvaron át, föl, egészen a tornácra. Ugrál rá, nem győzi tappamcsainák nyomát leverni a nadrágjáról. A konyhában Ági anyja és apja várakozik. Gábor halkan köszön nekik, és a markában szorongatott üvegből előbb az anyát locsolja meg. Vdltinné nagy nevetés köziben még a haját is odatartja az ibolyarvíznek. Aztán Veltin bácsi megloosoiásához akar fogni, de a nagydarab férfi maga elé tartja a kezét. — Engem ugyan hagyjál ki ibelőle. hallod-e! Miinek pazarolnád rám, fe- hérnépnek való az a locsolóvíz. Rögtön igazat ad neki. Mert miinek is férfiembert meglocsolmi, különösen ha asztalos laz illető; cslafc 'dlroinltaná vele a mindig körülötte tarjiangő jó műhely-szagot, a fenyőfa gyalufcrgácsániak illatát. Egy kicsit dl is pirul, hijszen azt nem mondták neki, hogy férfit nem kell pomádézni. Resteili, hogy miagától ezt nem sütötte ki már előbb. Körülnéz a konyháiban, hogy merre van Ági. —- Itt ugyan hiába keresed! Ne félj, nem bújt ám el előled a tűzhely alá. Eredj, odabent vár a szobában! — mondja szaporán Valtinné, és tessékeli befelé. Ági valóban odabent áll laz asztal mellett, ponibopan a szoba közepén, mintha oda lenne készítve. Gábor mindjárt kiapja az üveget, hinti rá laz ibolyát, és kívánja erősen a boldog húsvétoit neki. A szülők a tárt ajtó küszöbéről nézik a jelenétét, laztán csöndesen visszahúzódnak, rájuk csukják iaz ajtót. Ági mosolyog. —- De jószagú! — mondja, és széles mozdulattal mutatja a széket, hogy foglaljon Gábor helyét, vegyen a süteményből és fogyassza. , — Nem vagyok éhes — mondja Gábor, és üggyelébajjail, hosszadalmasam csavargatja az üveg kupakját; gondosan elteszi a zsebébe a kölnit, mint olyan becses halmit, amire vigyázni kall, amire még nagy szüksége lehet. Aztán csak állnak ott a szobában, immár kifogytak a szóból, nézik egymást, mintha most találkoztak volna először. Aztán meg iazt nézik, ami a hátuk 406
