Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Ács Horváth József: Rostán a zápor

hozott a gyereknek. Fogy a sütemény, közben arról beszélgetünk: milyen jó olyan emberek között élni, akikre számíthatunk jóban-rosszban.

Még alig csuktuk be az ajtót, újra kopogtatnak. Kopogtatások, csengetések szólítanak bennünket, jelzik - szükségünk van egymásra.

7.

Látogatóba jött az apósom. Krombi kabátjával behozta az őszi esték hidegét. Toporog az előszobában, hullatja magáról a múltját. Elmúlt ötven éves, de gyerek maradt. Bohóckodásra, tréfára forognak a kerekei, ezért szeretik oly igen-nagyon az unokái. Ha az életéről faggatjuk, abszolút boldognak vallja magát, pedig átélt egyet-mást...

Beterelem a családot az előszobából. Ki-ki kényelembe helyezi magát, és a „hogy vagytok” után gondolatban haza utazunk. A Fő téren a két templom, a nyakas kálvinisták házai, az egykori legényegylet — ma a nyugdíjasok napközi otthona — szobányivá zsugorodnak. Otthon vagyunk.-—• Szódázol még?

— Töltök.

— Buli?

— Világi nagy buli. Ledarizok négy órát, keresek egy kilót és élek bele a világba — mondja csillogó szemekkel, mint aki megfogta az isten lábát és már nemigen akaródzik elengedni. A szódavíz-téma kifogyott, nem lehet újratölteni. Ballagunk tovább a Fő utcán, nemsokára hazaérünk. A kapu előtt ott díszeleg az artézi kút, mellette az asszonyok, akik megbeszélik, ki-kivel, hol, mikor és miért. Pletykálnak. A part leszakadt, a kert gondozatlan.

— Az öreg hogy van?

— Olyan vastagok a combjai, mint a derekam. Tele van vízzel. Nem bírja már sokáig.

Töltök a borból, de nem iszik. Ügy ül, mint akit megbabonáztak. Ülünk és nézzük egymást. Megnőtt a csend. Idegesen forgatja a cigarettás dobozt, nagysokára megszólal.

— Az öreg elmegy. Gyertek haza, hogy még találkozhassatok vele az életben.

Megígérjük, de már csak a temetésen találkozunk.

A halál közelében még a legedzettebbeket is meglegyinti a múlandóság gondolata. A temetés lehangol, és az idő múlására figyelmeztet. Ilyenkor mindertki fölméri kevés idejét, és elhatározza: úgy él, ahogy emberhez méltóan élni érdemes. Aztán valóra vált belőle ki-ki annyit, amennyit lehet, amennyire futja tisztességéből.

A pajtaszerű múltszázadi református ravatalozóban gyülekeznek az ismerősök. A lélekharang körül ácsorognak az öregek. Az egykori iskolatársak, az ivócimborák, a sógorok, komák. Hergelik egymást.

— Holnap rajtad a sor koma — mondja a hentes a harangozónak.

— Rajtam ám, a lányok ágyában. Kigyüvök én még a te temetésedre is — mondja a harangozó.

328