Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 3. szám - SZEMLE - Paku Imre: Mesterházi Lajos: A Prométheusz-rejtély

égen-földön, főiként a itöinténelernlben. Isteneik alkonya — eimiberak hajnala. Istennek v.agy embernek lenni egyáltalán nem nagy dolog, üzleti kérdés mindkettő, a haszon hol iaz emberé, hol az istené, ez utóbbi azonban — majd meglátjuk — kevesebbszer .részesül iá földi javakban, .az ember meg szűkmarkúarn kap az égi mannáiból, amint ezt majd hasonlatosképpen megmutatjuk.

Az ember létezése első pillanatától kezdve mindmáig szeret maga fölé isteneket, csodált lényeket emelni, és alakjuk köré mindenféle magyarázó, indokló mendemondát teremteni, hogy a tekintély mindkét fél részére megmaradjon. Az ókoirli emberiség valóságos rendszert fejlesztett ki iLstenei, tekintélyed viilágábán, különösen laz ógörög hitregék hagyományazódtak legtovább; ibár- míikar és (bárhol érvényesültek, alkalmazkodtak az emberi hiszékenységhez. Mint valamennyi emberi találmánynak, a hitregénék, a vallásos hiedelemnek eredete szintén bizonyos célszerűséget szolgál és hiagyicimányozódifc tovább éppen' alkalmazhatósága, használhatósága névéin. Nos, közülük egyik legvonzóbb e tekintetben a Proimétheusz-rejitély (myithos).

Prométheuszt, ezt a se istenit, se emberit, amolyan tisztes (titánt, Zeusz atyaisten keményen megbüntette, ímeirt a tűz és ezzel együtt különböző mesterségek titkát >elárulta az emberiségnek, ezáltál iámnak boldog fejlődését elindította: ismeretes büntetésiétől — a 'rablánctól és mája saaggatltatásátói — megmenti őt Héraklész, az ismert hőstetteik töblbpróbás bajnoka, istenülő hőse. Mindössze ennyi ama. rövid váz, amire Mesterházi regénye cselekményét — az emberré váló isten, sorsát — rámakihiatijia. Nagy hiányokat kellett „kitöltenie”, szakadékokat „áthidalnia” .mind az idő, mind pedig a tér viszonylatában, hogy a „má’ühoz is ©Íj üssön. Művészi fogásának nagyszerű 'eredménye, föMétlen sikere, ahogyan a mondái vázlatot, töredékeket regénnyé szélesítette, vagyis iegy .anltimitográfiáit kellett kikövetkeztetnie a már mondlolüt antifiloszi nyomfcereséssel.

Ötlet, lelemény — a múltnak a jelennel való összejátszása — terén kifogyhatatlannak 'bizonyul regénye mindé mozzanatában. Vonatkoztatásai, célzatai, ide-oda kiaqsántásai fdkozódáan ösztönözték őt dévaj kedvre, már-már haho- tázó örömre vagy meghökkentő nagyoimondásra, egy szó mint száz: egy élet- bölcs író termékenyítő, józanító különleges világára, e regény cselekményének kifejtésére, írói szemléltetésére késztette. A Prcmétheusz-imoinidát ki- és megforgatja, hogy az egész, mindenkori emberiségnek laiapteirmészatát — szinte valami mértani testiként — láthatjuk színéről-fenákáról, elejéről-hátuljárál, aljáról-tete- jóről, mindkét oldaléit .csiak nekünk, a kíváncsi mai embernek mutatva meg.

Az 'elvadult, elrugaszkodott embert Prométheusz szelídítette meg a fensőb- beik afcarlata ehenere, hiszen megtanította őket a függetlenségre, a tekintélyek mehőzésiáre. Az .isteni és emberi vonásokat, tetteket egymással semmisítltette meg ez ia se isteni, se emberi lény, hogy laztán végül is a mindenkori helyzet ura az lalkotó 'ember, és ne a „teremtő isten” legyen. A végén Prométheusz peremre- szorult, hiszen az istenek szándéka elleniére szelencéibe zárta az ember kártevőit, tehát minden jószándéfca ellenére amolyan sie kint, se bent küszöbhelyre került az istenség és emberség mivolta között. Végeredményében megbontatta a világrend egyensúlyát, a puszta megélhetéséért küzdő, a felsőbbektől függetlenített ember népszerű jelképe lett, mag legutoljára (teljesen ©mbeinsorsim szorulván, Valósiágos, mai értelmezésű eltartási szerződésit köt iaz Emberrel. Isteni mivoltával végképpen szakítania fcehetf, és a maga kárán megtanulta: „Az ember ne köpjön urakkal .egy tálba csiereszny amagolt. Van 'elég kistányér.” A kistányér az eltartók szerint elég arra, hogy az öregek ne éljenek sokáig, de valamicskét szerződésszerűen — amolyan látsaatra-hozaimra — mégis kapjanak.

277