Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 3. szám - DIÁK ÍRÓK, DIÁK KÖLTŐK III. ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA - Vécsey Ágnes: Hétfő (elbeszélés)
VÉCSEY ÁGNES Bevágódik mögöttem az ajtó, és már csak messziről hallom, hogy „vigyázz magadra, rendes légy!” Értelmetlen, ezerszer hallott mondat. Aki mondta, éppúgy nem veszi komolyan, mint én, aki hallottam. Rengeteg ilyen mondatunk van. Értelmetlen, felesleges, elcsépelt, amely még arra sem jó, hogy az illető, aki mondta, saját lelkiismeretét megnyugtassa, hisz ő is tudja, hogy ezzel semmit sem mondott. Talán észre sem veszi, hogy mondta, de mondja, mert megszokta, mert egyszerűen kicsúszott a száján, mert.. . mert.. . Miért ne mondja? És végtére igaza van, hisz nem magyarázhatja meg minden reggel tartalmasán, mélyrehatóan, hogy igenis viselkedjek normálisan, végezzem el feladataimat tisztességesen. Miközben mindezt végiggondolom, már lent járok az utcán, fejemben rosszkedvűen váltják egymást gondolataim. Nem csoda. Az ég vigasztalanul szürke, a levegő csípős, kezemben az iskolatáska nagyonis egyértelmű. Mert ma hétfő van, és ma megint kezdődik elölről, amit már annyiszor befejeztem, és hiába volt milliószor olyan érzésem, hogy most aztán szombat délután, és holnap vasárnap, és olyan szabadság, aminek talán sohasem lesz vége. Hiába jelentkezik újra és újra a fogalom, hogy — befejeződött, nyomában árnyékként lappang, és könyörtelenül megjelenik mindig, hogy — elkezdődött. Sietek. Nézem a cipőmet, hogy váltják egymást, előbb a bal van elöl, aztán a jobb, bal, jobb, bal. . . . Hányszor végigjöttem már ezen az utcán! Rosszkedvűen vagy vidáman, közeledve otthonomhoz vagy távolodva tőle. Milyen furcsa, hogy mennyi mindent gondoltam már itt, ezen az úton, mennyi élményem volt, és mindebből semmi, semmi nem maradt, nincs nyoma, eltűnt, pedig lényegében az életem kis darabja játszódik itt. Ilyen semmilyen lenne? Ilyen nyomtalan? Furcsa. ... És hallom, hogy dübörög a busz. Éppolyan könyörtelen, mint maga a hétfő, mert mindig pontos, mert vele nem lehet alkudozni, hogy csak egy kicsit várjon még, csak egy kicsit alhassak még, nem, ha itt az ideje, a busz dübörög, és én szedhetem a lábam, és siránkozhatok, hogy jaj, istenem, milyen lesz az első óra, és mennyi az idő, és mikor jön a következő busz, és hogy ússzam meg az elkésést, meg ezt az egész keserves napot. Idegesen toporgok a megállóban, elkeseredetten fixírozom az utat, mintha ezzel kényszeríteni tudnám a buszt, hogy siessen már, siessen, hisz az iskola messze van, a csengetés pedig nagyon közel. Néhány elkésett szállingózik a megállóhoz, és engem körülvesz az a bizonyos társas magány, amelyben emberek állnak körülöttem, néznek rám, és mégis végtelen, végtelen egyedül vagyok, mert a zrínyisek, a „rendesebbje” elment az előző, vagy még korábbi busszal, azóta már az iskolában vannak, és bizonyára nagyon jól érzik magukat, mert barátok, osztálytársak, fiatalok veszik őket körül. Ilyenkor pedig minden jó, minden probléma megoldható, s az a tény, hogy matematika óra * * III. díj 233 Hétfő
