Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 3. szám - Sarkadi Imre: Lukrécia (dráma)
Nevethetsz, és én csinálom, ami nekem jól esik. Tudod, király, van nekem egy vigaszom: te már rég a nyakad szegted — vagy nyakad szegik — valamelyik kalandodon, amikor az én házam még mindig ilyen lesz, mint most, és a fonóaisszonyok ltovábfo dolgoznak ia feleségemmel. Király: Szép szónoiklat volt. (iszik) Gondolod, hogy ezeknek a tisztes római kúriáknak semmi sem árt meg? Az idő sem, ami nevetségessé ftesz? És az idő sem, ami őszinteségre tanít? Ne feledd, hogy én az őszinteséget jelentem, imég ha csúnya is ez sokszor. Quintus: És miért lenne szép? Brutus: Hagyjuk ezt, jön Lukrécia. Lukrécia: (be) Örömmel látom, király, hogy jól érzed magad házunkban. Kérlek, nézd el, ha vacsoránk egyszerűbb lesz, mint amilyenhez szokva vagy. (ceremóniásan meghajol) Király: (átveszi a hangot) Oh, asszonyom, ha jelenlétem csaik egy mosolyt is csalt ajkadra, elmondhatom már, nem éltem hiába. De most fájdalommal kell kijelentenem, hogy a vacsorát már nincs időm megvárni. Vissza kell mennünk a táborba. Quintus: Éppen most?! Király: Éppen most. Nem szeretem, ha nélkülem zajlik a csata. Ha a ru- tuluszdk megsejtik, hogy nincs a seregben ía király, meg lesznek sértve. Ezenfelül: az ember csak távolról értesül, hogy megverték, és nincs már hol királyfkodnia. Menjünk. Brutus: Eszerint mi is veled megyünk? Király: Ha kívánod, neked szívesen adok kimaradást. Quintus: (nevet) Lukrécia ennyit megérdemel. Brutus: Ostoba vicc! És a vacsorát se várod meg, íkirály? Király: Nem. Egy percet sem. Búcsúzom a ház asszonyától, megköszönöm nemcsak a vendéglátást, hanem az élményt is, amit közelebbi megismerkedésünk jielentett... Brutus, a hitvesi csáklkal gyorsan végezz, a lovaknál megvárunk, (el Quintusszal) Brutus: Ne haragudj, Lukrécia, hogy ilyen barátokat hoztam a nyakadra. Sőt még hencegtem is előttük, hogy te nem az a pirul ós, zavarbaj övős szemdasóg vagy. Kár volt. A tréfáik ízetlenek és ízléstelenek voltak. Lukrécia: Ugyan, fsí: SSÍ&--VSttam. Ezeket az emberieket hem lehet komolyan venni. Különösen a királyt. » Brutus: Mégsem kellett volna. Bosz- szanit, hogy így történt, de annak örülök, hogy fölényes, r gyszerű voltál velük. Bevallom, izgultam érted. Lukrécia: Értem? Feleslegesen tetted. Szervusz, kedves, menj, hogy ne várjanak sokáig. (Megcsókolja Brutust, aki a kijárat felé indul. J’gcj/szer uiég visszanéz, int a lépcső aljából, Lukrécia visszaint, aztán visszajön, leül a kerevetre, gondolkozva néz maga elé, majd végigfekszik a kereveten. Lassan sötétedik, majd egy rabnő jelenik meg mécsessel) Rabnö: A vendégek elmentek? Lukrécia: El, a vacsora elől. Nem baj, tedd le ia mécset. Elmehetsz, nincs már semmire szükségem. (A rabnő kimegy, Lukrécia fekszik a kereveten, a sötétség erősödik, pár pillanat múlva megjelenik a Király. Lukrécia nem látja, a Király lábujjhegyen jön, 202
