Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kádár Péter: Orsós István tanácstag

láthatjuk. A (kiállításnak így is egyik legtanulságosabb darabja a Kintornások és ,a hozzá készített vázlat (Vagy variáció). A kisebb (méretű — feltehetően előbb festett — változaton bőbeszédű ábrázolással találkozunk. A férfialak jobbjával a testére csavarodó óriáskígyó fejét emeli fel, magasra tartott baljában pedig egy kis tálka vain. A kép mezejébe felülről egy kéz nyúlik be, melyből egy szelet kenyér és pénz hullik (az edénybe. A kintornás partnere, ta harmonikázó nő vállán majom kuporog. Ezek az elemek még túlságosan magyarázóak, a kompozíció sem olyan feszült, mint a nagyobb változaton. Az utóbbiról már hiányzik a kígyó és a majom, a hétköznapi multatványopok két közismert kelléke. A rejtett kettős portrénak ás tekinthető — a művészt és feleségét ábrázoló — művön a férfi egy üvegtálkát emel magasra, melyben tűz lángol, és ő a lángra tekint villogó szemmel. A rendkívüli tettre vállalkozó ember azonban már annyi megértést sem talál, mint a kígyóbűvöllő icirkuszos: az abllaktáblák, ajtók bezárulnak, az emberek riadtan húzódnak el, a tűzevő fantasztikus mutatványával együtt kirekesztett marad.

A harmadik terem egyik képe, az Artisták (Cirkuszosok, 1933) rímel a Kintornások expressziviistia hevülettel megfestett prófétai magatartására. Ezen ia képen már nem magányos a rendkívüliii mutatványra, a lánc elitépésére vállalkozó erőművész, (magabiztosságát önmagáiból 'és a mögötte sorakozó társaiból meríti. A kép alakjai szimbolikus jelentésűik, így iaz erőművész alakjában a .társadalom láncait elszakító -embert véljülk felfedezni. (Egyben Derlkovitsra is emlékeztet a képnek ez laz alakja.)

A harmadik terem Demkovits utolsó alkotói korszakaiból, az 1929—34 közötti évekből származó műveiket mutat be. Az Artisták szomszédságában oitt látható a nála nagyon ritka táj-ábrázolás legszebbje, az Őszi erdő (1929). Á következő év termését kiemelkedő kópék képviseililk a kiállításon: az Önarckép (1930), a gyilkos szatírává alakított Temetés (1930), az ugyancsak éles társadalomkriti- kát megfogalmazó Halárus (1930). A művész feleségét ábrázoló képek közül kettő van a kiállításon: -az okkereikkel és rózsaszínekkel megfestett portré, a Feleségem arcképe (1931), és a visszafogott, szürkés, barnás, okkieres, kékes színekkel festett. ívelő formákból komponált Alvó nő (1932) címűék. A Rézkarcoló önarckép (1932), a Kávéházban (1931) és a Körmen'et (1932) című képek mellett a Vasút mentén, a Szövőmunkás, a Kenyérért és a Jazz egy-egy szép vázlatát, a Virágzó fa (1931) és a kevésbé (ismert Jósnőnél (1933) című festményt találjuk még (a 30-as éviek terméséből válogatottak között.

Végezetül az 1934-es utolsó -esztendő kát kiállított művéről kall szólnunk. Az -egyik a rózsaszán-sárgia-barm színhármassal festett Önarckép, melyen a kópfedüliet nagyobb részét az larc foglalja el. Keresetlenül, hiúság nélkül, össze- hunyorítoití szemmel önmagát vizsgálva jelenik meg rajta a festő. A másik a Dunai homokszállítók című nagy festmény, melyet iaz Uccával kapcsolatosan már említettünk. A monumentális hatású táblákép alakjai a munkáról, a teremtés magasrendűségéről szólnak olyan tisztult festői eszközökkel, mint a derkovitsi életmű legjobb darabjai, ia Hajókovács, a Három nemzedék vagy -az Asztalos című képek. A falképre megbízást soha nem kapott festő -ebben a képében arra törekedett, hogy művészetének sajátos szellem- és témavilágát a táblakép lehetőségein belül alakítsa monumentális festői látomássá.

A Nagy fa alatt és a Koncert monumentalitásra törekvő, de la klasszicizmus szellemi és formai korlátáit áttörni nem tudó képeitől hosszú utat tett meg Der- k-ovits Gyula, (míg az új, nagy témát é|s az általa kifejezésre jutó eszmét megtalálta, és nagyvonalú kompozícióban összegezte. A tehetséges festő eközben a