Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1974 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Kádár Péter: Orsós István tanácstag

egy hete Kalányos Ferenchez. A lány tizennégy éves. Kalányos Ferenc a téesz- ben segédmunkás. Azt válaszolja:

—- Biztos kenyér van a kezemben. A lányát vissza nem adom. Szeretjük egymást. Mária gyereket vár.

A tizennégy éves lánynasiszony-anyáról többé mm esik szó. Annál több a politíkáról. Közel-keletiről, Vietnamról. Fülel a látogató és csodálkozik. Pedig tudja, hogy a mostani találkozás még cslaik nem is az igazi, mert éppen ő, a figyelő okoz zavart.

Amikor Orsós István beszámolója következik az új járdáról, útról, társadalmi munkáról, a megszokott pusmogás is abbamarad. Egyetlen öregember szól közibe:

— Már megint ingyen kell dolgozni, mi?

— A házakat pedig — mondja Orsós István parancsol ón — lebontatom az utca végén. Ez rendes telep, itt putri nem maradhat. Vegyétek tudomásul.

Nincs ellenvélemény.

*

A temető mellett kezdődik az első utcasor. Az apró, egyforma típusházak némelyikéhez üvegverandát építettek. Másutt új melléképület nőtt az udvarvégbe. Villognak a napfényben a háztetők. Egy asszony keményen fénylő, hófehér lepedőket tereget. Gyerekek vágtatnak el mellettünk aMg-ruhában, csókollomoizva. Egy ház előtti fcispadon apó pihen. A fényképezőgép kattogására kicsit kinyitja a szemét, aztán becsukja, és engedelmesen, mozdulatlanul vár. Ki az a fényképész, íalki el ne pzégyefllmé magát erre a sztár fordulatra?

— Éjjeliőr — mondja Orsós István.

Ellepnek a köszönések:

— 'Szervusz Pisti, Jónapot István. Miikor lesz kész a járda Pisti? Hová Pisti?

— Mindenki ismerd?

— Itt születtem. A feleségem is. Az az c házuk. Ebben meg én nőttem. Megszöktettem, tizennégy éves sem volt iákkor. Ne csodálkozzon. Ugyanúgy, mint a balog Kiaiónyos. De iákkor még kisebb szó volt, szinte természetes.

— Miitől lesz valakinek tekintélye a telepen?

— Nem is tudom. A több tudás itt nem mindig jó pont. El liehet rontaná az előnyt. Fölényességgel, erőszakossággal.

— Mitől, mégis?

Vókonyarcú, fekete férfi Orsós Iptván. Hosszú ujjaival a bajusza felé nyúl, s keze félúton megáll. Mentegetőzik:

— Rossz szokás.

Kezeiről eszembejut, hogy a tanácselnök említette: Pista nemrégiben zenekart szervezett a falubeliekből. Tánczenetoant lakodalmakhoz, bálokba. Ö a gitáros.

— Szóval mitől lesz tekintélye?

— A szívtől — mondja sokára. — Itt azt becsülik meg a legjobban az emberben, ha látják, hogy amit mond, ahhoz szíve ás van.

Közeledünk az utcavéghez. Akom-ibábom házak íünedeznek elő. Házak? Nádtetős, kidűdt-bedűlt, kátránypapírral foldoitt, tömés oldalú odúk: putrik. Egy, kettő, négy, öt.

— Mindegyikben laknak?

— Ezeket kell lerombolni. Ha lehet. Ez is: nemrégiben lakatlan volt. Ro147