Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám - Tornyai Farkas: Eszkimó mese (elbeszélés)
o, lien őrző vizsgálatig abban reménykedett, hogy elcserélték a vérét a laboratóriumban. És most, mert Gyerek Rh-pozitív, nagyon szomorú a lányod. Tudod, mit jelent, ha az egyik szülő pozitív, a másik meg negatív? — Mennyire készült pedig, hogy minden oké legyen.. . — Hát ezért ne beszélj róla. Az asszony aludt el előbb. Semmiféle gond, baj soha meg nem rontotta az álmát. Amint a párnára ért a feje, már nyújtotta is a lélegzetet. Sokáig csendesen aludt, az utóbbi években néha már horkol. Eleinte tagadta: ő aztán nem. Később beismerte, „Kezd romlani bennem valami” — mondta tárgyilagosan, de változatlanul jól alszik azóta is. A férfi még sokáig forgolódott. Izzadt. Kétszer is kiment a konyhába vizet inni, s reggel fáradtan ébredt felesége költö- getésére. — Már fönt van — suttogta jókedvűen. — Hallod? — intett a fürdőszoba felé. — Fütyörészik. Mindig fütyörészik, ha az erdőre indultok. Reggelizzetek együtt. Kend meg jó bőven vajjal a kiflidet, és fél citromot csavarj a teádba. Hadd lássa — kacsintott —, mennyire vigyázok az egészségedre. Érted?... Mézet is vettem. Soká ne maradjatok. — Indult. — Ki ne fáraszd! — intett még vissza a küszöbről. A férfi végiggondolta az asszony reggeli szertartását. Fölkelt, megfürdött, megfésülködött. Föltette a kávét, s míg lefolyt, kikészítette az arcát. Lesietett a boltba, bevásárolt. Felrohant a lépcsőn, s miközben kiosztotta parancsait, illetlenkedve még a takaró alá is belesett. Mintha az alvás tökéletesen kicserélte volna, az esti busongó asszony olyan vidáman indult munkába, mintha találkára sietne. Meglepődve tapasztalta, hogy az asszony vidámsága rá is átragadt. Kétszer koppant a fürdőszoba ajtaja. — Ki az? — Irrgum-burrgum ... Széddébem a luzsdágat... lépett a szobába nevetve, már erdőnek öltözve a „nagyon szomorú” asszony-lány. — Erős cipő, térdharisnya, szarvasbőr zeke, sok zöld a szem körül... Akármi legyek, ha ez nem az én csemetém . .. — Hol csavarogtál, Apja? — Hát.. . Ittunk a ió öreg „honhazáért”. — Züllés! — Lőwy-verseket is deklamáltunk... — Jó lesz még az az erő csurizni is, ha így folytatod! — Sose félts, Bogaram! Te hogy vagy? — Átajjában? — Ügy átajjában. — Faszályosan — mondta reszelős, elváltoztatott hangon a lány. — Feltéve, ha gyorsan összekapod magad. — Kapom én, fogom ón . . . Az úton alig beszéltek. Sütött az őszi nap, a busz ajtaján bevert az erdőillat, együtt voltak. Együtt két nagyon hasonló ember. Figyelték az utasokat, üdvözölték az ismerősöket. Olykor a lány, néha az apja kérdezte inkább csak szemmel — mozdulattal: „ki volt ez?” Ilyenkor rövid időre összehajoltak. Az emelkedőre érve, ahonnan az új lakótelepeket rajzó város feltárul, a lány ült az ablakhoz. A végállomásig le sem vette a szemét a minden fordulónál változó képről, morrant, szisszent eközben. Az erdő első fáinál szálltak le a buszról. 7
