Életünk, 1974 (12. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 2. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Thiery Árpád: Sorsvázlat
kimosni. Nesm én fürödtem aíbibto a kádban, hanem a gyerekeik. Rosszul szóltak és ez nekem elég volt... A legtöbb helyein a konyhában laludt. A napi munka után, ha csak telhette, olvasott, egyre csak olvasott, sokszor éjjel háromig is. Egy-egy legzolgállt esztendő múltán a háziiúrék könyvtárában nem sok olyan könyv akadt, laimiit nem olvasott el. Mind többet s többet fedezetit föl magának a világ dolgaiból, és egyre mélyebb keserűség fogta el. Többnyire pedagógusok között élt, náluk szolgált, mégse tűnt föl nekik, hogy fogékony s valósággal ,,éhes” esze van, és figyelmeztetni kellene, egy kicsit segíteni is, hogy tanuljon és tanulhasson. Könnyű volna így utólag leírni, hagy bár a reménye szinte egyenlő volt a semmivel, mégsem adta fel. Deháit, mit nem adott fel? Az örökös cipckedést, a kádmosósokat, a kisebb-magyoíbb megaláztatásokat ? — Nézze! — fakadt ki. — Azért ilyen erős a karom és azért lett lúdtalpam. A sok cipekedtéstől. Az a dr. N. A. is elnézte, hogy a pincéből az ötödikre cipelem föl a tüzelőt, merit ha bepalkoi/feam a földszinten a liftbe, a házmester a félemeleten kirángatott... A név ismerős. — Nem iskolaigazgató volt ez a N. Á.? — De. A giimnáziutnlban egy ideig az iskolaigazgatóm volt: magas, szemüveges ember, akinél a születésnapján megjefent iá nyolctagú iskolai kisiánekfcar, minden osztályt egy-egy diák képviselt, és a tiszteletére az igazgatói irodában elénekeltünk egy-két madrigált. A fellépés után sós kiflit és egy kispohár sört kaptunk. Ha jól emlékszem, hűvös ember volt, mint egy szótlan pap járkált a folyosókon, a mi szemünkben az abszolút hatalmat testesítette meg. Felnőve gyakran úgy éreztem: igazságtalanok voOltunk Nevetős Ágostonnal. Dr. Szabó Mária sokfelé szolgált. Már-már úgy látszott, hogy véglegesen háztartási ’alkalmazott marad, amikor elkövetkezett az 1951-es esztendő. Egy idősebb, a háború alatt sokat szenvedett házaspárnál dolgozott. Kispénzű emberek voltak, akik az ellátás mellé csak havi kétszáz forintot tudtak ladind, s így állandóan biztatták, hogy próbáljon tanulni. Legcélszerűbb volna, mondták, ha egyelőre megpróbálna valamilyen gyarstanfodyamot elvégezni. Dr. Szabó Mária egy nap elment a kerületi tanácshoz. Ügy gondolta: iegyelőre megtanulja a gyors- és gépírást, de közölték vele, hogy hat éiemivel semmit sie kezdhet. Azokban ,a hetekben érkezett egy levél otthonról, az apjától, amelyben tudatta vele, hogy a faluból egy jómódú gazdalegény megkérte a kezét. Szabó Márna ismerte .azt a legényt. Nem ákart hozzámenni feleségül. — Nem .akartam eltemetkezni — irázza a fejét aranyi eütökéltséggal ég határozottsággal, mintha most készülne iá válaszlevél megfogalmazásához. Februárban fölvették a Dolgozók Iskolájának hetedik osztályába, arra .az évfolyamra, amelyik laz előző év szeptemberében kezdődött. Egyetlen vasárnap megtanulta a cirill-írást. S akkor egy napon bekövetkezett, lamire már hónapok óta számíthatott: a házaspár bejelentette, hogy teljesen elszegényedtek, nem tartanak igényt a munkájára, mert képtelenek tovább lakár 'egy farimtat is fizetni, de náluk ellakhat .addig, iámig a sorsa jobbra fordul. A villamoson utazva atvagta a hirdetést, hogy a Váci úton, a Csavaráru- gyárban átképzős tamfotyamot indítanak. — M'egfordult már az én fejemben előzőleg, volt aki (biztatott is, hogy menjek üzembe dolgozná, de nekem mindig iszonyom volt a gyártól. 142
